Budapest, 1974. (12. évfolyam)

2. szám február - Dr. Horváth Miklós: A várostörténeti muzeológia néhány főbb kérdése

így Budapesten is probléma azonban a régészeti leletek feltárásának, megtartásának és az új épületek tervezésének, felépítésének összehangolása. Miben és hogyan jelentkeznek ezek a problémák ? 1. A várospolitikának lényeges és teljesen érthető célkitűzése, hogy minél gyorsabban és olcsóbban építse fel az új lakótelepeket, közműveket, gyárakat a régi, lebontott városrészen. 2. A várostörténeti muzeológiának mint tudománynak, és a régészetnek mint tudománynak teljesen érthető célkitűzése, hogy a régi, lebontott városrészen teljes egészében feltárja, megtartsa és bemutatásra alkalmassá tegye a régészeti leleteket. 3. Míg a modern ipar korszerű gépekkel felszerelten épít, a régész — enyhén szólva — „kisipari" módszerekkel dolgozik. így szinte lehetetlen megfelelő gyorsasággal feltárni valamilyen régészeti leletet, amely például a közművesítés során géppel ásott árokban kerül elő. Ehhez az építkezéssel hosszabb időre le kell állni, ami komoly többletkiadást jelent az építkezőnek. 4. A szanálás utáni régészeti kutatás megközelítően pontos képet adhat a teljes feltárás irányára. Hangsúlyozni kell azonban, hogy csak megközelítően pontos irányt; a régész sem láthat a föld mélyébe. Éppen ezért fennáll az a helyzet, hogy még az építkezések megkezdése után is előkerülhet mind a tudomány, mind a várostörténet szempontjából jelentős régészeti lelet. Ilyen esetekben feltétlenül számolni kell az építkezés áttervezésével. A felsorolt főbb problémák mutatják, hogy a város történeti múltjának tárgyszerű feltárásához, megtartásához is ugyanaz a három dolog szükséges, ami Montecuccoli szerint a háborúhoz: pénz, pénz és pénz. Ebben a tekintetben is meg kell teremtenünk a konvergenciát az urbanisztika és a várostörténeti muzeológia között. A városvezetésnek, sőt a kormányzatnak is olyan pénzügyi alapot kell biztosítania, amellyel a felsorolt problémák megoldhatók. Szabadjon itt megemlítenem, hogy a Szovjetunióban és Bulgáriában hogyan oldották meg ezt a nehéz kérdést. Mindkét szocialista országban minden építkezési beruházó szervet köteleztek rá, hogy az építkezési költségvetés megtervezésekor az összberuházás 0,003 ezrelékét régészeti ásatásra biztosítsák, függetlenül attól, kell-e az építkezés helyén régészeti kutatást végezni, vagy sem. Ennek a kormányintézkedésnek köszönhető, hogy mindkét szocialista országban a régészeti kutatás mind mennyiségileg, mind minőségileg (gépesítést is értve alatta) világviszonylatban az élvonalba került. Várostörténeti szempontból néhány gondolatot vetek fel a régészeti leletek bemutatásának módszeréről, különös tekintettel arra, hogy a tárgyakból mint forrásanyagból a szemlélő és a tudományos kutató egyaránt következtetéseket tudjon levonni. Hazánk fővárosa egyike azon szerencsés városoknak, ahol a régészeti leletek a város történeti korszakainak kontinuitását számos helyen dokumentálni tudják. Budapest történetéből pregnáns példát szolgáltatnak erre az Óbudán most folyó régészeti feltárások. Közel másfél századig tartott a hazai és nemzetközi tudományos vita arról, hogy tulajdonképpen hol terült el a római Duna -- Rajna limes rendszer egyik legjelentősebb katonai erődvárosa, az aquincumi légiós táborváros. A Fővárosi Tanácsnak az a határozata, hogy Óbudán új lakótelepet épít, megadta a választ a szinte könyvtárnyi irodalomra! A feltárás azonban nemcsak ezért bír felmérhetetlen tudományos jelentőséggel mind hazai, mind nemzetközi szempontból. Az ásatások során arra is fény derült, hogy a római katonai városra és útjaira épült a korai és késői magyar középkor városa és útjai. Sőt, a kontinuitás tovább tart: ez utóbbin épült az újkori óbudai település és utcáinak jelentős része; most pedig szocialista fővárosunk egyik legnagyobb városrésze épül ugyanazon a helyen. A várostörténeti muzeológia számára mind a tudomány szempontjából, mind a történeti múlt bemutatásának ideológiai hatása szempontjából nélkülözhetetlen ennek a kontinuitásnak világos érzékeltetése, megtartása. A várostörténeti muzeológiának ugyancsak fontos módszertani kérdése, hogy mennyit és hogyan mutassunk be a régészeti leletekből. Sok évi tapasztalat bizonyítja, hogy az úgynevezett régészeti „csonkok" bemutatása semmitmondó a közművelődés, a tudomány és a hazafias nevelés szempontjából. E három követelmény jegyeit csakis az összefüggő, felmenő falakkal bemutatott régészeti leletek hordozzák magukban. Valószínűleg érhet olyan szemrehányás, hogy a régészet tudományát alárendelem a várostörténeti muzeológia diszciplínájának. Ez távol áll tőlem; az ilyen törekvés tudománytalan volna. Arról van szó, hogy a város történetét a tárgyi, tehát háromdimenziós bemutatás révén, a tárgyat pedig mint történelmi forrásértéket közelítjük meg. Ebben az esetben viszont, a dolgok dialektikája szerint, a régészet és a várostörténeti muzeológia szervesen kapcsolódnak, sőt egybefonódnak. Szabadtéri múzeumok, régészeti parkok A várostörténeti muzeológiának és a régészetnek ez a konvergenciája egyúttal érinti a mai, modern városrendezés problémáját is. A levegőszennyezettség korszakában fontos feladat, hogy minél több „zöld folt" legyen a városokban. Ehhez segít az összefüggő régészeti leletek bemutatása parkosított „szabadtéri múzeumokban". Nem lehet mellékesnek tartani azt a városképi esztétikai követelményt sem, hogy a hatalmas lakótelepek, épületkolosszusok monotonságát meg tudjuk bontani a régészeti parkokkal. Érintettük, hogy a városfejlesztés megköveteli az elavult, a régi s így a korábbi várostörténeti korok épületeinek a lebontását. Ezek a „szanálások" a várostörténet hozzánk közelebb eső századainak (XVII., XVIII., XIX., XX. század első felének) tárgyi emlékeit semmisítik meg. Városrészek épületei, utcák tűnnek el. A muzeológusok tudományos és hivatásukból fakadó erkölcsi kötelessége ezeknek a megörökítése. Hadd hivatkozzam tisztelettel a nagy magyar gondolkodóra és a munkásmozgalom kiváló alakjára, Szabó Ervinre, aki a filmet már a századfordulón a muzeológia nélkülözhetetlen eszközének tartotta. Az ő tudományos előrelátását az urbanisztikai szükségesség igazolta. A lebontásra kerülő épületeket, városrészeket, azok panorámáját filmezni és fotózni kell; tudományosan feldolgozva kell a múzeumban elhelyezni, kiállításokon felhasználni. Vannak nézetek, s nem kis számban, amelyek szerint csak a művészetileg értékes épületeket kell megörökíteni. Ezekkel a nézetekkel messzemenően nem lehet egyetérteni. Kétségtelen: a művészeti szempontból értékes alkotások megörökítése nélkülözhetetlen, szerves része a város kultúrtörténetének. A város történetét azonban azok a művészetileg nem jegyezhető épületek is jelentik, amelyek az adott kor fejlettségéről, életmódjáról, ma már nem létező foglalkozást űzők lakásviszonyairól, nemzetiségi, társadalmi viszonylatairól stb. vallanak. A tárgyak történeti forrásértéke A várostörténeti muzeológiának az urbanizációval kapcsolatos fejlődési irányát az jelzi, hogy napjainkban egy újabb múzeumi tudományszak van kibontakozóban, mint a történettudománynak is egy műfaja: a háromdimenziós tárgyaknak mint történeti forrásoknak vallatása. (Ide értve a tárgyakat megörökítő „kétdimenziós" filmeket, fotókat is.) Ezért jelent a múzeumi kiállítások tartalmi és formai megoldásában reneszánszot az erőteljesebben háromdimenziós történeti (e fogalom alatt értjük az ipartörténeti tárgytól az életmódi tárgyig terjedő széles skálát) emlékekre támaszkodó kiállítás. A teljességre való törekvés nélkül szabadjon felvetni néhány gondolatot. Hogyan lehet a tárgy történeti forrás, konkrétabban: mi az a sajátos útja-módja a tárgy kiválasztásának, vizsgálatának, bemutatásának, hogy az az „igénytelen" tárgy olyasmit mondjon el, amit iratból, elbeszélő forrásból nem lehet megtudni ? — Forrásértékű a tárgy, ha azt a saját fajtájának legáltalánosabban vett technikai-formai fejlődésében vizsgáljuk. Sajátos forrásértéket hordoz a tárgy, ha azt funkciójában, alkalmazásában elemezzük. Ha a két forrásértéket együttesen nézzük, akkor a tárgyat egyrészt az azt előállító termelési technika szemszögéből, másrészt a felhasználó társadalom osztályviszonylataiban mint történeti terméket mutatjuk be. E módszer alkalmazásával elsősorban az utolsó 100 — 150 év felszaporodott, erősen differenciált s még részben közvetlenül is gyűjthető tárgyi anyagából lehet megközelíteni azt, ami egy adott korban valamely területre, valamelyik osztályra, rétegre a legáltalánosabban jellemző. A tárgyi emlékek a társadalmi tudat szférájában is választ adnak olyan kérdésekre, amelyekre eddig csakis irodalmi vonatkozásban kaptunk feleletet. Például a nemzeti érzés koronkénti megnyilvánulásai nyomon követhetők s bemutathatók a mindennapi élet ezernyi apró tárgyain is. A munkássors reális ábrázolása A várostörténeti muzeológiában még ki nem használt lehetőség a munkássors ábrázolása. A pártélet lenini normáinak helyreállítása, az MSZMP kultúrpolitikája fedezte fel azt a látásmódot, amelyben a munkáshős kimozdulhatott a panoptikumszerű bemutatás konvencióiból, és mint egy új, szocialista életforma drámai alakja állhatott a néző elé. Nemcsak a viaszbábszerű ábrázolási módot, a „munkás-pozitív hős" előítéletet kellett ennek érdekében megszüntetni, hanem le kellett küzdeni azt a belső ellenállást is, ami miatt — a sematizmus ellenhatásaként — csak kevesen mertek munkástémához nyúlni. És meg kell küzdeni egy olyan „modernizált" előítélettel is, amely a munkásábrázolásban az általánosítás híve: eszerint a munkás éppen olyan hős, mint bármely más „kisember". Fontos tehát, hogy kiállításaink minél szélesebb skálában, minél több tárggyal ábrázolják a munkáséletmód alakulását, negatív és pozitív fejlődését, mélyen beágyazva a város történetébe. * Tanulmányunkban a várostörténeti muzeológia néhány problémáját vetettük fel és próbáltunk azokra választ keresni. A Budapest egyesítésének too éves történetéről készült kiállítás már a most kialakulóban levő várostörténeti muzeológia diszciplínájának új tartalmi-módszerbeli megvalósítására törekedett. Háromdimenziós tárgyakkal, eszközökkel, illetve azok logikai összekapcsolásával igyekezett bemutatni a főváros százéves történetét — gazdasági, politikai, társadalmi történetét —, és a különböző társadalmi rétegek életmódját. A kiállítás igyekszik komplex módon beépíteni Budapest történetét az ország történetébe. Végső konklúzióként: 1. a komplex városfejlesztés az adott várostörténelmi, tárgyi emlékek feltárását és muzeológiai áttekintését is jelenti; 2. a várostörténeti muzeológia új, tudományos és népművelési lehetőségekkel rendelkezik, mert a tárgyak is beszélő forrásai a történelemnek. Ily módon járulhat hozzá a várostörténeti muzeológia nemcsak a történeti emlékek megőrzéséhez, hanem a városi ember szocialista tartalmú lokálpatrióta, hazafias neveléséhez; hogy tehát számára ne pusztán térkép legyen a táj. . . 17