Budapest, 1974. (12. évfolyam)

2. szám február - A budapesti általános iskolák jövője II.

a jövő Budapestjét?" pektíva sem lelkesít túlságosan. Azazhogy a szent önérdek (s örökfoltos, foszladozó plafonom, amelyre írás közben fel-felnézek) mégis eszembe juttat valamit: száz év múlva aránylag kevesebb lesz a legfelső emeleti lakás. .. Úgy gondolom, hogy száz év múlva megoldódnak a városi közlekedés gondjai, bajai is — ha nem is pontosan a kétszáz éves jubileumra. A közlekedésről jut eszembe: reményem szerint kétszáz esztendős fővárosunkból hiányozni fog a — potyautas. Nem azért, mert emelkedik az utasmorál, hanem azért, mert bölcs vezetőink ingyenessé teszik az utazást. Érdemes lesz, mondjuk mi, mert megszabadulunk a jegyváltás, jegykezelés, bérlet gondjától, az ellenőrzés félelmétől, nem lesz kiadás ellenőrre, jegyárusító intézményekre stb. A fennmaradó költségeket meg valahogy egységesen, „észrevétlenül" le lehet tőlünk vonni. Érdemes volt, mondja utasutódunk is, bár ebben nem vagyok egészen bizonyos. Ő már nem retteg attól, mi lesz, ha elfelejti a jegyét kezelni, ha otthon hagyja a bérletét, elhiszi-e az ellenőr, hogy nem fogott jól a lyukasztó. .. No és (suszter maradjon a kaptafánál) — hogyan beszélnek majd az emberek a kétszáz éves Budapesten? Bizonyos vagyok benne, hogy szebben és jobban, mint most. Sőt, ha azt mondják valakire, hogy igazi budapesti beszéde van, elsajátította a pesti nyelvet, ez azt jelenti, hogy nagyon szépen, kifogástalanul, ízesen, példamutatóan beszél. De azért lesznek, akik azt mondják: ilyen nyelvromlást még nem látott a világ. Bezzeg száz évvel ezelőtt! Akkor még tudtak magyarul! Azt talán mondanom sem kell, hogy száz év múlva sem szünetelnek a rádióban a nyelvművelő előadások, sorozatok. Sőt, hallgatásuk (és megtartásuk) a rádiósok számára is kötelező lesz. Az adásokat az Akadémia Nyelvtervező Intézetének munkatársai szervezik. Dolgukat nagyon megkönnyíti egyebek között a legmodernebb technikai eszközökkel ellátott intézmény, a Magyar Szókincstár, amelynek különféle osztályai számon tartják és azonnal minősítik a magyar nyelv minden újonnan jelentkező elemét. Persze ott lesz minden szobában A Magyar Nyelv Nagyszótárának száz (?) vaskos kötete is. Eltűnődöm ezen a szép perspektíván, s szinte hallom is nyelvőr utódainkat, amikor keményen megbírálják a mi kisipari módszereinket, érthetetlen vaskalaposságunkat, majd megpróbálnak dönteni, hogy most már melyik is a köznyelvibb forma: földre szállt angyal vagy holdra szállt angyal; patinás hangulatúnak vehetjük-e a ne nézz madárnak és a nem most jöttem a hathuszassal szólást. Talán akkorra (állami beavatkozás segítségével) eldől a null vagy nulla kérdése is, de a „hivatali nyelv" — sajnos — akkor sem szűnik meg. Mert a hivatal sem. És az emberi természet se változik meg alapvetően. Kerekes Bélárié tanár: Óhatatlan, hogy a jövőt fürkészve ne szembesítsük mostani magunkat az utódokkal. Mit kérdezhetnének tőlünk, mire kérnének magyarázatot, mit válaszolnánk meg nem őrzött műemlékeinkről, sokszor értékes emlékeink pusztulásáról? Egy-egy korunkban élő személyiség beíródik-e úgy a ma kultúrájába, hogy személyiségjegyeivel száz év múlva is példaként hat? Ha szenvedni, szeretni, lelkesedni tanítanak majd a városért, kikről beszélnek a kis-és nagyiskolásoknak? S hogyan hallgatnánk dicséretüket ezernyi dolgunkról? Sokszor mondják, hogy az ipari-technikai fejlődés gyorsulása a megteremtő embert igen, de a felhasználó, alkalmazó embert még kevésbé tükrözi, s a gyorsuló időben ez a különbség még nő. Itt van korunk nagy felelőssége a tanításért, a nevelésért. A nevelésnek a jövőt kellene szolgálnia. Abban is hiszünk, hogy az ember teremtő, alkotó, s életünk lényege a folytatás: a jobbért, a nemesebbért való küzdelem, amelyben az önkifejezés és fennmaradás képessége nem teszi öncélúvá a technikát, tudományt. Jó lenne, ha a maga alakította világban utolérné magát az ember. Ezt akkor nem kezdheti el, csak folytathatja: a kezdés a mi dolgunk. Az alakuló világ sürgetően dobol az iskolák falán, vibrál a családi otthonokban, a mi és a gyermekeink idegeiben. Sok nagy tettünk mellett, perspektívát látó terveinkben világosan látnunk kellene az emberi modellt is. Aki már újraalkotja és megvalósítja a technikaitudományos forradalmat a szocialista társadalomban, akinek tettei és emberi tulajdonságai átvezetnek majd a kommunizmusba. Nevelőkombinátokat látok, amelyben nem válik szét a tanítás és a nevelés, amelyben a technika, a a tudomány, a művészetek eredményeit a kor szintjén, az azonnali, de jövőbe látó alkalmazásra való képesség határozza meg. Nem nehéz elképzelni egy olyan jövőbeli oktatást, amely a nemzeti jövedelem jelentős részét az ember alakítására fordítja. Hiszen az egyéni képességek kiteljesítése a nép, a nemzet, a szülőföld, az egyetemesség összérdekét szolgálja. Ahhoz, amit elképzelek, már most másmilyen oktatást szolgáló építmények kellenének. Nem tantermekre gondoló tervezés, hanem olyan lehetőségek, amelyekbe bevihető a világ. Úgy képzelem, hogy a technika eredményei párhuzamosan kerülnek majd a termelésbe és a nevelésbe. Ez az egyidejűség szüntetheti meg a jelenleg ható ellentmondást iskola és élet között. Az általam képzelt nevelőkombinátban a könyvtárszobákban a felgyülemlett szellemi értékek témánként rendeződnek, műszaki, természettudományos, nyelvi laboratóriumok,filmtermek, társalgók, éttermek, uszodák, sportpályák és klubok jelentik az iskolát. A tanulók bizonyos idő után nem életkor, hanem érdeklődés szerinti közösségekbe tartoznak. A számítógépek nemcsak termelést, hanem tanulást is programoznak. A tanulók érdeklődés szerint, ki-ki saját érési idejében, differenciáltan jutnak el bizonyos tudományterületek alapjainak megismeréséig, vagy a magasabb tudományokig. Az intézmény zártsága feloldódik, belenő az ipar, a kereskedelem, a mezőgazdaság, a művészetek stb. világába. A képzés célja: alkalmassá tenni az embert a folytonos fejlődésre; ez azután az egész társadalom fejlődésére visszahat. Felszabadult, a teljesítmény után vágyódó, s nem a kudarctól szorongó ember formálódik itt, olyan, aki önmaga megítélésében objektív mérési adatokat kap önmagáról. Nyíltabbá válnak az emberi kapcsolatok, a függés viszonyrendszerei. Milyen tanárokat látok az elképzelt iskolában? Segítőtársakat, a szakág területén tudós barátokat, akik tudják, hogy mit hol találhat meg a diák. Nevelőket, akiknek tekintélyét semmiképp sem a régi osztályzatközpontúság adja, hanem valós emberi értékeik, tájékozódó, tájékoztató képességük. Hiszen ők is e pályára való alkalmasságuk szerint kerültek fontos társadalmi beosztásukba. Nincs fegyelmezetlenség, nincs fegyelmezés, csak irányítás, nem köteleznek, csak javasolnak. Lehetséges, hogy a fizikával például csak jóval a matematikai tanulmányok után foglalkozik valaki, mert e tudományra akkor válik alkalmassá. Nyelvekkel, a biztos anyanyelvi tudás megfelelő szintje után foglalkozhatnak. A nevelőkombinát valamiféle új mottót fogalmaz meg magának, amelyet naponta élnek a benne munkálkodók: a tudás boldogság. De tudják, hogy a tudás küzdés eredménye, mely a nevelői létesítményben a társadalom segítségével valósul meg. Példa csak a küzdő, törekvő — de nem törtető — ember lehet. M. Barabás Katalin, negyedéves vegyészhallgató: A mai nemzetközi helyzetből következtetve bizonyosra veszem, hogy száz év múlva a ma még fegyverkezésre költött milliárdokat az emberiség végre valóban arra fordítja, amiről az elmúlt korok ábrándoztak: egészségvédelemre. Mi több, szerintem addigra már valamennyi betegség titkát és ellenszerét megtalálják — az egyetlen gyógyíthatatlan „betegség" az öngyilkosság lesz. Ahogyan ma az atomfizika, úgy a jövőben a biokémia lesz a tudományok sztárja. Óriási biokémiai kombinátokban zöldség-, hús- és egyéb táplálékkivonatok készülnek, hogy a közélelmezés mindenkit el tudjon látni megfelelő vitaminokkal, fehérjékkel. Ha a jövőről szóló tudományos ismeretterjesztő tanulmányokat olvassa az ember, feltételezhetné, hogy száz esztendő múlva az egyik legnagyobb gond a túlnépesedés lesz. Ebben nem hiszek. A természetben mindenütt, az állat- és növényvilágban egyaránt tapasztalható, hogy a fajta szabályozza önmagát, sehol sem él több élőlény, mint amennyit a fenntartásához feltétlenül szükséges környezeti tartalékok elbírnak. Attól tartok, hogy a főváros egyesítésének 200. évfordulóját külsejükben, testalkatukban a maitól igen különböző emberek ünneplik majd. A fejlődő technika, a rohamos automatizálás óhatatlanul viszszahat a generációk testi felépítésére: az ember végtagjai kisebbé válnak, csökevényesednek. A szabadidő növekedésével előtérbe kerül ugyan a ma még eléggé elhanyagolt testkultúra is, de addigra talán a sport sem lesz az a hagyományos izomedző játék, mint ma. Inkább arra szolgál majd, hogy a különböző szervek működése a megváltozott életkörülmények ellenére is állandó tréningben maradjon. Valószínűleg az egész fővárosban húszemeletes épületek lesznek, s a legnagyobb érdekessége metropolisunknak minden bizonnyal az állatkert lesz. Addigra számos állat már kuriózummá válik, mert az ember a maga számára hódítja el tőlük a régi természetes környezetet. A gyerekek — a mai tendenciát tekintve — bizonyára már négyéves korukban iskolába kerülnek. S mert ez természetszerűen vonja maga után, hogy fejlődésük egyik korszakából kimarad a csapongó képzelet játéka — száz év múlva a felnőtt korban kap helyet az a játékosság és főként a meseirodalom, amelyet ma húsz éven felül az emberek mintha teljesen elfelejtettek volna. Mindent egybevetve, a pesti polgár száz év múlva szerintem sokkal kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb vérmérsékletű lesz, mint mai elődje. 11