Budapest, 1974. (12. évfolyam)

2. szám február - Fekete Gábor: Terézvárosi mozaik

Fekete Gábor Terézvárosi mozaik Ha valahol, hát Budapest VI. kerüle­tében valóban megállapíthatják a hely­történészek, hogy minden viszonyla­gos. Valamikor réges-rég, jó kétszáz esztendeje, mammut városrész volt, hiszen a mai Angyalföld és Erzsébet­város is hozzátartozott; mégis csupán a „Felső-Külváros" szerény névvel il­lették a hatalmas területet. Most alig három négyzetkilométernyi helyet fognak körül közigazgatási határai, egész Budapesten csak két kisebb ke­rület található, mégis legbelső város­részeink egyike, szerves része a fő­város főütőerének. Érdemes néhány mondatban végig­kísérni a furcsa karriert: hogyan lett a Pestet uraló városrészből a főváros egyik legapróbb kerülete, miként vált szántóföldekből metropolisközponttá, amelynek harmincezer családi ottho­nában megközelítőleg 90 ezer ember él, biztosítva a Terézvárosnak a máso­dik legnagyobb népsűrűségű budapesti kerület kétes értékű címét. A városrész históriája egyidős Pesté­vel, ezért hát nem meglepő, hogy úgy kétszázötven esztendővel ezelőtt a mai November 7. tér házakkal, üzle­tekkel, autóoszlopokkal, fényreklá­mokkal tarkított helyén szántók, ker­tek sorakoztak, egyszintes, náddal és szalmával fedett vályogépületekkel. Nem volt ez másképp a Nagymező utca vagy az Akácfa utca táján sem. Akadtak azonban még sivárabb kör­nyékek a hajdani Felső-Külvárosban: például a Szövetség utca—Szív utca vonalában településre alkalmatlan ho­moksivatag terült el. Feljegyzik a VI. kerület krónikásai azt is, hogy valahol a Lövölde tér táján lakott Salzerjózsef német tanító, aki a nebulók okítása mellett, mintegy másodállásban, adó­szedői teendőket is ellátott, mellék­foglalkozásként pedig — évi 30 forint, nyolc akó bor és egy hízó ellenében — naponta köteles volt felhúzni a Város­háza toronyóráját. Alighanem a to­ronyból nézte végig Salzer tanító úr az 1751. augusztus 4-i parádét, amely egy­úttal névadó ünnepélyül is szolgált a városrésznek: két évszázad után ekkor, Mária Terézia és Ferenc császár látoga­tásakor látott először uralkodót Pest-Buda. Ágyúdörgés, harangzúgás, bor­ivás, harmonika- és citeraszó, hétezer gyertyával világított ünnepi vacsora közepett vehette tudomásul a futó­homokon lépkedő, verejték- és faggyú­szagú pesti polgár, hogy a fenséges vizit jutalma nem marad el: azon túl a látogatás helyszíne Terézvárosnak neveztetett. Újabb paradoxon: akkori­ban a „város" elnevezés tűnt kissé elhamarkodottnak, ma viszont a „Te­réz" — elavultnak. Elérkezett a XIX. század fordulója, amikor is egy napon a König Gassén (az ifjabb korosztályok kedvéért: Király, majd Majakovszkij utca) két, külföldiesen öltözött úr sétált végig, élénk taglejtésekkel tárgyalva egymás­sal: Valero Tamás és István. A pesti születésű, spanyol nemesi származású testvérpár úgy határozott, hogy jó­kora darab szántóföld-telkeket vásárol a König Gassén, a Klein Akasien Gasse (Akácfa utca) és a Drei Trommel-Gasse (Dob utca) környékén. Néhány év alatt a selyemhernyó-tenyésztéshez nélkülözhetetlen eperfák sorával tele­pítették be a megvásárolt területet, majd a Király utcában felépítették az első pesti gyárat, amely aztán a teréz­városi lakosok tekintélyes részét fog­lalkoztatta a selyemgyártásban. Ez idő tájt látott munkához kétezer napszá­mos a Városligetben, hogy ott lecsa­polja a mocsarat és helyét nyár- és vadgesztenye-fasorokkal ültesse be. 1825-ben „elrendeltetik a Nemzeti Iskola három osztályaiban" (a mai Lovag utcai iskola őse) félezer teréz­városi német, rác, szerb, horvát, ma­gyar gyerek taníttatása immár a ma­gyar ABC-re. A városrész házainak száma még mindig kétszeresen felül­múlja a Belvárosét, de az is igaz, hogy a másfél ezer lakóház között még jóval a szabadságharc évei után is nyílt árkok „illatoznak" csatorna helyett. Az osztrák abszolutizmus éveiből min­denesetre két jellegzetességet feljegy­zésre méltónak tartottak a króniká­sok: az áruval tömött, induló és érkező vonatokat az osztrák—magyar indó­házból — a mai, Lenin körúti Sport­áruház helyén —, és a közbiztonsági okok miatt felállított, gyéren pislá­koló gázlámpákat a Király utcában. Mellesleg erről az eredetileg dűlőút szerepét betöltő utcáról feljegyzik, hogy kereskedelmét, valamint a mind népszerűbb Városligethez fűződő kap­csolatát tekintve a legforgalmasabb pesti utca volt. Levegőjét tekintve viszont a legbűzösebb: a járdaszélen húzódó fekete szennylé-patak híven fejezte ki a múlt századvégi környezeti ártalmakat. A sugárútnak az építését is „levegőt Pest legsűrűbben lakott, legnagyobb városrészének!" — felkiáltással hatá­rozták el. A század utolsó harmadában az egész ország képviseltette magát a Terézváros születésénél, békési kubi­kosok, váci ácsok, Tolnából jött kő­művesek sereglettek össze a Teréz­városban, hogy megalkossák az Okto­gont, a Bazilika kupoláját, az új Nyu­gati pályaudvart és más nevezetessé­geket. Mellesleg a terézvárosiak, jó pesti szokáshoz híven, mindent kriti­záltak az újdonságokból. A sugárutat azért, mert az építkezés felforgatta a környéket. Az Operaházat azért, mert „úgyis üres nézőterek előtt tartja majd előadásait..." A Nyugati pálya­udvart azért, mert sokallták Párizsból hozatott vasszerkezetének tonnán­kénti 90 arany frankos árát. A vasutat azért, mert „még olyan tökélyre nem vitték, hogy az ember biztosan ülhetne benne, tízszeri egymás utáni menés rajta bizonyos halál.. ." És következzék egy idézet a Pesti Naplóból, amint az akkor alig néhány éve egyesített főváros legnagyobb, legnépesebb területéről, a 60 ezer la­kosú Terézváros hétköznapjairól Ir: „Az új utcákat először is kikövezik. Ha megvan, konstatáltatik, hogy a kö­vezés nem ér semmit, ha nincs gáz. Felszedik tehát a köveket, elhelyezik a gázcsöveket és megint lerakják a köveket. Akkor aztán az konstatálta­tik, hogy vízvezeték is kellene, megint felszedik a kövezetet és elhelyezik a vízcsöveket, és újra lerakják a köve­zetet. Akkor aztán felveszik a jegyző­könyvbe. hogy a kövezet rossz, és kezdődik újra a tréfa. így aztán örökké köveznek." Kísérteties hasonlóság a jelenkorral. Kérdezze csak meg bárki a terézváro­siakat, hogy mennyire szóról szóra így van napjainkban is, amikor a kerület­ben kilométer-számra építik be és épí­tik át a vízcsöveket, gázvezetékeket. Andrássy úti paloták, fiákerek és automobilok. Millenniumi pompa,föld­alatti, Abbázia kávéház, Király Színház, Teréz körúti Orfeum. Ez is a Teréz­város volt. Levegőtlen, túlzsúfolt, mel­lékhelyiség nélküli bérlakások, lóhús­székek, zsúfolt zálogházak, nyilvános­házak — ez is a Terézváros volt. Bari­kádok a Király utcában, vérvörös csü­törtök, 1919. május elseje az Andrássy úton, majd a Britannia Szálló pokla. Aztán a Párizsi Nagyáruház alkalma­zottainak mozgalma, az Aradi utcai Globus Nyomdában készített „Szo­cialista munkás", az Ó utca 4-ben szer­kesztett „100 százalék", 1930. szep­tember elsején százezernyi tüntető 12 f I // • / • UUI Fovarosi orjarat XXI.

Next

/
Oldalképek
Tartalom