Budapest, 1974. (12. évfolyam)

12. szám december - Rózsa Gyula: Schaár Erzsébet Budapesten és Budapesten kívül

Ablaksor (bronz, 32,5x23x43 cm) Rózsa Gyula Schaar Erzsébet Schaar Erzsébet Budafok városában született, de idei székesfehérvári kiállítása azt mutatta, hogy nem ez az adat az egyetlen ok, ami miatt munkásságára a mai Budapestnek figyelnie kell. Viszonya a fővárossal egyébként felhőtlennek ígérkezett. Éppen huszonkilenc esztendős, amikor a Pesti Napló 1937 szeptemberében közhírré teszi, hogy a tekintélyes bizottság döntött Brunszvick Teréz grófnő emlékműve ügyében, és alapos mérlegelés után a fiatal és tehetséges Schaár Erzsébet készíti a plasztikát a gróf Bethlen István bástyasétányra. És éppen ötvenhárom éves Schaár Erzsébet, amikor nagy pályatársa és méltatója, Ferenczy Béni írásban figyelmeztet, hogy ennek a kitűnő szobrásznőnek a felszabadulás óta csak egyetlen közületi megbízást adtak. A felszabadulás előtt sem igen kapott többet. Az 1937-es híradások ugyan tele vannak a majdnem csodagyerekként indult, számtalan kiállítási elismerésben részesített szobrász dicséretével, vasárnapi képes mellékletek, társasági lapok közlik a szerény méretű szoborterv, meg a készítője fotóját, de az elkészült Brunszvik-szobrot hiába keresnénk Budapest egyébként nem létező szoborjegyzckében: el sem készült, fel sem állíttatta a nagy hírverés után a keresztény-nemzeti kurzus szobrászatpolitikája. Schaár Erzsébet pedig harminc évig maradt kisplasztikus. A művészettörténetben mostanában lapozgatónak ugyan okvetlenül feltűnik az az adat, hogy a legjobbak között Schaár Erzsébet is részt vett 1948-ban a Közösségi művészet felé kiállításon, azon a vállalkozáson, ahol művészetünk élcsapata a felszabadulás után először próbálta megoldani egyszerre a szocialista, a monumentális és az építészettel összehangolt képzőművészet feladatát. A fővárosba tervezett hídtartó figurájának emlékét azonban éppúgy elsöpörték a rákövetkező évek, mint ennek a spontán és nagyszerű kiállítás-vállalkozásnak csaknem minden eredményét. Schaár Erzsébetet tehát kisplasztikusnak, intim portrék, finom torzók és tiszta domborművek szobrászának ismertük éveken át. Ekként ismerték meg az 1932-es első (Tamás Galéria), és a 28 évvel későbbi (1) második önálló kiállításának (Műcsarnok) a látogatói, ekként szerepelt közben a felszabadulás előtti valahány Nemzeti Szalongyűjteményben, meg 1950-től az első és a sokadik magyar képzőművészeti kiállításokon. Hogy a magyar szobrászat legjobb szellemét miként kényszerítette kis méretekbe a század első felének hamis, erőszakos, szegényes fantáziájú hivatalos művészetpolitikája, hogy a megbízások reményének hiánya miként terelte a haladó szobrászi gondolkodást a kis méretek felé a harmincas, vagy az ötvenes években, ezt többször, többszörös okkal fejtették már ki a művészettörténészek. Aligha Három fal (Réz és bronz, 38 cm magas)