Budapest, 1974. (12. évfolyam)

12. szám december - Dr. Koós Judith: A Budapesti Műhely

Rákosi Viktor elbeszélése Az oroszlán Bementem egy kiállítási trafikba. Vásárolni akartam ötös tubákot, melyeket a nagy reformer ellenségei Wekerle szivarnak szoktak hívni. Egy középtermetű, kissé vöröshajú lányka fogadott. Öt meglátni és Regálitászt vásárolni egy pillanat műve volt. Nőkkel szemben semmi erkölcsi bátorság nincs bennem. Amint a vöröshajú tündér rám emelte ultramarinkék szemeit, rögtön elálltam a Kubától, mely öt krajcár, és áttértem a Regálitászra, mely kilenc krajcár, ö nem sejtette, hogy érzelmeim négy krajcárral emelkedtek, mert meglehetősen hideg volt hozzám. Fizettem és távoztam. Fél óra múlva visszatértem. Akkor a kisasszony egyedül volt. Az az öreg hölgy, aki fölött a napóleoni háborúk nem suhantak el nyomtalanul, eltávozott. Kezet fogtam vele, és megkérdeztem, hogy nem Salgótarjánból való-e ? — Miért éppen Salgótarjánból ? — kérdé ő ártatlar. arccal. — Azt nem tudom, kisasszony. Én csupán bevezetni akartam a beszélgetést. — Bevezetésnek nem nagyon szellemes. — A bevezetés mellékes, kisasszony, csak a befejezés legyen sikerült. — Hogy érti ezt? — Úgy, hogy én szeretném befejezni is azt, amit ma bevezettem. — Jegyezze meg, uram, hogy én menyasszony vagyok, és férjhez akarok menni. — Hisz én ezt nem ellenzem! Sőt, igyekszem az akadályokat eltávolítani. — Szép öntől... Mondja csak, házasember ön ? Erős kérdés volt. Kissé haboztam. Végre elszántan feleltem: — Nos, hogy őszinte legyek: házasember vagyok. — Lássa, ennek örvendek. — Miért ? — mondám bámulva. — Először, mert a házasemberek diszkrétek, titoktartók. — Ez igaz. — Másodszor, mert a nőtlen emberrel sohasem jön az ember tisztába, a nős emberrel meg mindig tisztában van . . . — Hogy érti ezt ? — Úgy, hogy a nőtlen ember hol igazat mond az asszonynak, akinek kurizál, hol pedig hazudik ... A nős ember pedig föltétlenül hazudik . . . — Ez igaz. — Tehát nem hiszek el neki semmit. És így mindig tisztában vagyok vele. — Kisasszony, engedje meg, hogy most egy igazságot mondjak. Esküszöm, hogy az utolsó lesz. — Halljuk! — Csak azt akarom mondani, hogy korához képest magának nagyon sok esze van. Félelmetesen sok esze. — Köszönöm. Inkább a kedvenc ételeimről beszélgethetnénk. Megdöbbentem. Hogy lehet egy okos lány ennyire prózai. Ebben a pillanatban megjelent az öregasszony, a napóleoni háborúk utolsó élő tanúja. Rám nézett egyszer, rám nézett kétszer, megtörölte a pápaszemét, és rám nézett harmadszor is. Ekkor végre gyönge, krákogó hangon, a fogai közt fűrészelve ki a szavakat, megszólalt: — Te Laura, ezt a fiatalembert ma már másodszor látom itt. — Nem téved, nagymama. — Mit akar ? — Először vett tíz darab Regálitászt, most pedig vesz ötven darab kiállítási levelezőlapot. (ötven darab ? Per öt krajcár, két forint ötven krajcár. A szerelmes csevegésért, melyet folytattunk, kissé borsos ár.) A nagymama negyedszer is rám nézett. Mégpedig oly szúró tekintettel, hogy oldalfájást éreztem. — Mi célja van önnek az unokámmal ? — krákogta. — Semmi. Nekem ötventagú családom van, s mindegyiknek egy levelezőlapot akarok küldeni. — Gyanús, nagyon gyanús. Mi az úrnak a foglalkozása ? — Háziúr vagyok. — Háziúr? Nagyon örvendek. Tessék helyet foglalni. (Megjegyzem, hogy amit mondtam, nem volt hazugság. Azelőtt Häuser úrnak hívtak, és Házi úrra magyarosítottam a nevemet.) Nem foglaltam helyet. A kicsi átadta az ötven levelezőlapot, az egyikre rá volt írva: Ma délután 6-ttkor az álatkertbe, kapu előt. Gondolatokba merülve távoztam. Azon gondolkoztam, hogy örvendhet valaki általános műveltségnek, és emellett a helyesírást mégsem tudja. Vagy viszont írhat valaki egészen helyesen, és emellett örvendhet általános műveletlenségnek. De akárhogy áll is a dolog, annyi bizonyos, hogy — mint a költő mondja — az asszony és a helyesírás nem egy anyaméhben született. Hat óra előtt jóval ott álltam már az Állatkert előtt. Éppen állatkerti sorsolás napja volt. Unalmamban egy szaladgáló fiútól vettem öt sorsjegyet. De mivel azután is untam magamat, vettem még öt sorsjegyet. Ki tudja, hány sorsjegyet vettem volna unalmamban, ha Laura meg nem érkezik. Először is a Wampeticsbe repültünk a szerelem szárnyain. Az ultramarinkék szemű hölgy habozás nélkül fölhajtott egy korsó habzó sört. Megevett hozzá egy vegyes fölvágottat, hideg húst aszpikkal, sajtot, egy fél görögdinnyét. Uraim! Jegyezzék meg (egy sokat tapasztalt ember mondja ezt önöknek), minél rosszabb a helyesírása egy nőnek, annál jobb az étvágya. Majd újra egy korsó sör következett, azután sütemény. Én egy adag sonkára és két pohár sörre szorítkoztam. Aztán elmentünk a majmokat megnézni, és pont hétkor megjelentünk az igazgatósági épület előtt, a sorsolásra. Megígértem Laurának, hogy az összes nyerendő állatokat neki adom. A legtöbb ember úgynevezett díszpintyet nyert. A díszpinty abban különbözik a közönséges pintytől, hogy ha kimondják, eléje egy dísz szócskát tesznek. Mikor nézi az ember, nem jön rá, hogy díszpinty; ki kell mondani, hogy erre a tudatra ébredjen. Azért a díszpinty-nyerők dühösek is voltak, s izgatottan hadonásztak. Végre kiáltja valaki az emelvényen: - 127 Én örültem, mert még egy számomat sem húzták ki. — Itt vagyok! — kiáltám. — Micsoda állat esik rám? — Az oroszlán. — Az oroszlán ? — hebegtem kissé elsápadva. — Igen, az oroszlán — felelte vissza a hang —, talán nem tetszik ? Lehorgasztott fejjel közeledtem az emelvény felé. A nép, a díszpintyes nép, tisztelettel nyitott utat, a messzebb eső anyák fölemelték kisdedeiket és mondták: Ott megy az a bácsi, aki az oroszlánt megnyerte. Káröröm ült az irigyek arcán. Az állatkert igazgatója szigorúan végignézett, mikor átvette tőlem a sorsjegyet. — Azonnal átveszi az oroszlánt, vagy a lakására küldjük? — kérdé. — Átvehetem . .. azaz tán jobb volna, ha a lakásomra küldenék . . . különben nekem mindegy ... az ördögbe, hadd gondolkozom. — Min akar gondolkozni ? — Kérem . . . először esik meg rajtam . . . sosem nyertem még oroszlánt . . . — Elviszi vagy nem viszi ? — mordult rám az igazgató. Halálsápadt voltam. Végigtapogattam a zsebeimet, és végül így hebegtem: — Bocsánat. .. elfelejtettem magammal ketrecet hozni . . . hogy is feledkezhettem meg róla ? Ketrec nélkül útnak indulni! .. . — Ne ötöljön-hatoljon! — Vigye el az oroszlánt! — kiáltott a nép. — Kérem alássan, a dolog úgy áll. . . az oroszlán nem engem illet, én az összes nyerendő állatokról lemondtam Laura kisasszony javára . . . Vigye el ő! — Nyomorult! —- sziszegte Laura. — Ez a hála ? (Hála? Az uzsonnáért kilenc forint hatvan krajcárt fizettem, és még ő sziszeg háláról!) — Isten önnel! — kiáltá Laura, és egy szekerész főhadnagy társaságában eltávozott. (Különös, hogy anélkül, hogy a hadügyminiszter általános mozgósítást rendelne el, mindenhová kerül egy katona!) — A dologra! — kiáltotta az igazgató. — Mi lesz az oroszlánnal? Megtört testemet egy pokoli ötlet villanyozta föl. — Jó, hát küldjék az oroszlánt a lakásomra. Az igazgató meghökkenve nézett rám, s csöndesebb hangon szólt: — Be van uraságod rendezve oroszlán fogadására ? — Hogyne! Van egy külön bejáratú utcai szobám, két ablakkal, teljesen bebútorozva. . — Ez nem elég ám a puszták királyának! — Szokjék le erről a hangzatos címről, s akkor majd elég lesz neki. Az igazgató egész közel lépett hozzám, s reszkető hangon szólt: — Tudja-e, hogy az oroszlán emberevő ? — Tudom. — Hát azt tudja-e, hogy az eltartása háromezer forintba kerül évenkint ? — Tudom. — Hát azt tudja-e, hogy mi ötezer forintért vettük ? — mondá síró hangon. — Tudom. — Tönkre akar tenni ? — Tönkre. — No jó! — ordítá elkékülve. — Hát hogy hívják, és hol lakik? (Most jön a pokoli ötlet.) — Szalonnás Józsefnek hívnak, József körút 8. szám alatt lakom, és szabómester vagyok. — Holnap reggel nyolckor ott lesz az oroszlán! — bömbölték az összes állatkerti szolgák. — Elvárom! — vágtam vissza hetykén, és a tömeg tapsai közt távoztam. (Ez a Szalonnás pedig nem más, mint az én szabóm. Ahogy én az oroszlánt ismerem, Szalonnás úr fogja a rövidebbet húzni, ami a részletfizetések jövő alakulására nézve kedvező hatást fog gyakorolni.) (1911) 21