Budapest, 1974. (12. évfolyam)

10. szám október - Granasztói Pál: Bolyongások Budán

lék voltak, így a most megújult Fehér Galamb előde, egy ódon kávéház a Dísz tér és a Bástyasétány sarkán. Ezek inkább estefelé teltek meg helybeli, egyszerű emberekkel. Mert ilyenkor éledt kissé e városrész, alkonyatkor jöttek fel kószálni látogatók, a szerelmespárok a Várból levezető zegzugos, homályos, fedett lépcsőkön csókolóztak. Vasárnap pedig már délelőtt megtelt a Bástyasétány, ez volt a budai korzó, idejártak nemcsak a várbeliek, hanem a Vár környékéről is, leginkább fiatalok. A budai ifjúság más volt, mint a pesti — viszszafogottabb, kisvárosiasabb. A házak zárkózottsága is kisvárosi vonás volt, a kapuk alig nyíltak, csak beleselkedni lehetett és kis, zárt, csendes udvarokat látni, repkényt, néhány leandert vagy egyegy akácfát. Mindez maradt is, módosult is, mindenesetre a Várnegyed arculata, élete ma már más. S könnyen lehet, hogy — évszázadai mércéjével mérve — ismét más lesz újabb sok év után. Ugyancsak már fiatalember koromban sokat bolyongtam Buda akkor benépesedő külsőbb vidékein, a keletkező villanegyedekben. Szinte eltökélten, hosszabb felfedező utakra indulva, szép időben, egyedül. Azért eltökélten, mert éledt bennem a szabadulási vágy a szorongatónak érzett Belvárosból; Buda akkor vált igazán tudatomban kertté, a „mi" kertünkké— kertes, megnyugtató, tájbaolvadó vidékké. De eltökéltségből azért is, mert kezdő építészként már akkor érdekelt a megújult, a modern építészet, aminek első és máig vonzó megjelenését láthattam itt; családi és bérvillákat, köztük Kozma Lajos, Molnár Farkas, Ligeti Pál és mások úttörő jelentőségű, ma már műemléknek tekinthető kisebb alkotásait. Ekkor már a főváros városrendezési osztályán dolgoztam, itt készültek e betelepülő vidékek szabályozási tervei, s így már csak hivatásbeli okokból is érdekelt, hogy mi történik e tervek nyomán. Megnyíltak olyan utcák, mint a mai Stromfeld Aurél út, a Branyiszkó út, a Pusztaszeri út és még sok más. Az utak tervezése e mozgalmas terepen nem volt éppen könnyű feladat; az utak emelkedését, kanyarulatait, a nem egyszer szerpentinutakat mérnöki pontossággal megtervezni, a beépítés módját, az épületmagasságokat megszabni, a táj képét, a kilátást megóvni. Sokféle terv készítésében vettem részt, vagy csináltam magam; a legtöbbjéről elfelejtkeztem. Egy ízben, jóval később, meglepetés ért, nem is régen. Elvetődtem egy rejtett, intim, csendes kis térre, a Böszörményi út és a Németvölgyi út között — Hollósy Simonról nevezték el — s hirtelen ráeszméltem: ezt valaha én terveztem. Hosszúkás négyszögalakú belső kis tér, egyik sarkából le a Böszörményi útra, az átellenes másikból fel a Németvölgyi útra vezet a térrel együtt tervezett rövid, keskeny, egyenes útszakasz. Szokásos gyakorlat volt effélét tervezni; nem tudom miért, „Segner kerék"-nek neveztük az ilyeneket. Akkor még üres, lakatlan nagy terület volt ott. De közben beépült a terv szerinti zártsorú módon kisebb, előkertes, néhány emeletes bérházakkal. Az én munkám a tér alakjának, méreteinek, az utcavonalaknak és a beépítés módjának megtervezése volt, különös gonddal a magasságokra, a lejtésre, s az egésznek egységes mivoltára. Ez a harmincas évek vége felé történhetett. Majd katonáskodtam, végigéltem magam is mindazt, ami a háború vége felé történt; erre még sokáig nem jártam. A tér pedig közben, a negyvenes évek elején felépült csaknem teljesen, egységesen, a terv szerinti telekosztással, kis bérházakkal, néhány év alatt. Fasorok nőttek a bevezető utak mentén, park létesült a tér közepén. Az egyszerre megépülés és a megtervezettség szerény példájaként jól esett látnom, még elhanyagoltsága ellenére is ezt a kis teret, s jól esik arra mennem. Hiszen a várostervezésben oly kevés a terv szerinti megvalósulás! A keletkező modern építészeti világ volt tehát oly vonzó ez években Budán — a villák, bérházak egyre inkább az új formák jegyében épültek. Szigorú betartásával az akkori épitési előírásoknak, és növényzet pusztítás nélkül, sőt felhasználva a növényzet vonzóerejét. Persze jórészt, az igényes, tőkeerős, vagy a nagyobb lakbért megfizetni képes lakosságnak. Az első ilyen „kocka" ház, amit még egyetemi hallgatóként láttam, vöröses színekben, szinte felmeredezően, furcsa formálással a Somlói úton, egy Leszner Manó építette villa volt, úgy tudom, Halápy festőművész számára épült. Inkább furcsaság. De hamarosan követték mások, haladottabbak, így rövidesen a közelben, ugyancsak a Somlói úton Dávid Károlynak, a Népstadion nagytehetségű építőjének, Le Corbusier tanítványának egyemeletes, széparányú, tiszta, kissé elnyúlt formájú, lábakon álló és fehérlő saját háza. Távolból is jól lehetett látni a hegyoldalban. Az ostrom alatt elpusztult, alkotója a közelmúltban meghalt. Az idő, az idők dimenziói merednek fel még ilyenekben is . . . Lassan felfedeztem Molnár Farkas, Kozma Lajos akkoriban épült villáit is — azóta mind sajátosan elváltoztak, leromlottak — az egyre szebbé, teljesebbé váló budai hegyvidékeken, nem egy általunk tervezett út mentén és övezetben. Szinte megilletődve tanulmányoztam a Pasaréti út végében felépített Napraforgó utcai kis modern minta villatelepet, alkotóinak neve ott látható ma is egy kőből való emlékkockán a telep közepén. Persze nem csupa ilyen épült itt Budán, épültek jellegtelen,éppenséggel erőltetett formalista dolgok is, sőt neobarokk villák, Kotsis Tivadar építész (nem Kotsis Iván!) csaknem benépesítette e vidéket ily szinte tipizált villákkal. De a fák zöldje, a hegyek koszorúja elmosta, kibékítette ezeket a különbségeket — az egész vált újjá, újszerűvé a burjánzásával, hirtelen növekedésével, nem a részletei. Egy ízben a kis Svábhegy — ma Martinovics-hegy — oldalából széttekintve láttam a Pasaréti út környékét, felette a domboldalakat, csaknem csupa új házzal, zöldbe ágyazottan, fehérlően — mindössze néhány év ki virágzását. Akkor eszméltem arra, hogy itt új, szebb, nyíltabb, vonzóbb építészeti világ keletkezik, s hogy e modern formavilágnak, kubikus, nyers, lassan sematizálódó voltának mennyire éltetője és hozzátartozója, kiegészítője a növényzet. Sőt részben létrehozója is; e formákat: a loggiákat, teraszokat, széles nagy ablakokat nem azért tervezték valaha az induláskor, hogy egymásra nézzenek, vagy régi, szűk utcákra, hanem hogy a tájra nyíljanak, fák közé bújjanak, kertek övezzék őket. Ez mondhatni, fogantatásuk egyik fő eredete. Persze e bolyongások során elvetődtem messzebbre is, ahol már félig-meddig vadon volt, legalábbis a városnak az erdőkbe vesző széle. Hatalmas kertek, gyümölcsösök, magányos, gyakra ócska házak, sőt vityillók. Láncra kötött mérges kutyák. Bár a város széle, de még a város. Hiszen utak vezettek ide is, este kivilágították őket, postás járt erre is, s a várost, olykor szinte az egészet, minduntalan látni lehetett. Ezek az utcák kanyarogtak, sűrű növényzet közepette, hang már alig hallatszott. Még a Gellérthegyen is voltak ilyen részek, közvetlenül a Citadella alatt. Szinte vadonban megbúvó keskeny gyalogutak, nagy kertek aljában egy-egy öreg ház. Az egyikben bormérés volt — a Kelenhegyi út fölött —, akár falusi kocsma, kertjében ácsolt fapadokkal, asztalokkal a fák alatt. Napközben jóformán senki; idős házaspár lakott és szolgált fel ott, a bor rossz volt, de a hely egy nagyváros közepén csodálatos, csaknem álomszerű — felette a Citadella, alatta a gazdagok villanegyede, még messzebb a Duna, a nagyváros, mégis itt valamiféle menedék, csend, egyszerűség. S ilyen hely Budán távolabb is sok volt. Egyszerű helyek, igénytelenek, a környékük szerényebb lakóinak, munkásembereknek valók. Vagy szerelmeseknek. Mint például a „Szerelem bolondjai", e varázslatos nevű és fekvésű ócska hely, messze túl a Farkasréti villamosvégállomáson, csodálatos kilátással a sasadi vidékre. S hány ilyen még mindenfelé! Némelyik hírnevessé vált a konyhája vagy a bora miatt — így az „Isten szeme" nevű kerti vendéglő a Tóth Lőrinc utcában, vagy a kertes „Régi nyár" a Krisztina tér közelében, ósdi bútorzata ellenére. De a legtöbbjük egyszerű hely maradt. Majd megszűnt, s ezzel valami, ami sokaknak jó és elég volt itt Budán, elveszett ... E Buda széléig hatoló és alighanem nosztalgikus emlékű bolyongások után visszatérek a közepébe, a Krisztinába, ami számomra a leginkább Buda közepe. Térbelileg, érzelmileg is, még inkább, mint a Várnegyed vagy a vízivárosi közép, a Battyhány tér és környéke. Máig sem tudtam kibogozni, hogy voltaképpen miért, hiszen nem laktam itt, csak a közelében és csak egy-két évig — a Csörsz utcában —; szüleim laktak ugyan a Krisztinában, de ők is rövid ideig, közvetlenül apám halála előtt. Később itt volt a munkahelyem, de e nem jó emlékű helynek már akkor jóformán egyetlen varázsa az volt számomra, hogy a Krisztinában van. Gyermekkori emlék alig fűzhet hozzá, legfeljebb olyan, hogy kisgyermek koromban idáig omnibuszon jöttünk, s innen mentünk fel néhány üléses, lovak vonta kis társaskocsin a rokonokhoz, akik az Otthon utcában laktak, vagy hazulról konflison a Déli vasúthoz, ha nyaralni a Balatonhoz utaztunk. A templom elől a Farkasréti temetőhöz induló, akkor 59-es számú villamos kis barna kocsijaival pedig talán azért lett később számomra emlékezetes, mert a közelben lakó apám utolsó éveiben gyakranemlegette: abban a temetőben szeretne nyugodni. Ott is nyugszik. Olykor voltam a hírneves Auguszt — ma Déryné — cukrászdában, éppen szemben a templommal, akár a Parasztbecsületben is szemben van a templom és a vendéglő. Emlékszem a sokféle finom süteményre, a régies, biedermeier ízlésű be-16