Budapest, 1974. (12. évfolyam)

10. szám október - Granasztói Pál: Bolyongások Budán

rendezésre; ezekből alig valami maradt. S talán egyszer-kétszer voltam az akkori budai Nyári Színkörben és a mögötte rejlő, fákkal, sövénnyel kerített Horváth kertben, ahol valamilyen kioszk-féle is volt, ott uzsonnázni, fagylaltozni lehetett. Több emlékem nem is fűz a Krisztinához. Legfeljebb még az, hogy amikor már teniszmeccsekre jártam és bámultam Kehrling Béla nagy hírű teniszbajnokunk bravúros játékát, a Krisztina körúton villamoson haladva megpillantottam, közel a térhez, a körúton akkor még egymás mellé sorakozó földszintes házak egyikén egy feliratot, a Kehrling kékfestő üzem cégérét; ennek a családi vállalatnak a jövedelméből ő amatőrként világot járhatott, versenyzett, teniszezett. Akárhogy gondolkodom, nem jut több s más az eszembe. Az már később volt, hogy én is láttam a Philadelphia kávéház ablakában üldögélni szokott asztalánál Szabó Dezsőt. A Kriszinaaz én akkori belvárosi, Egyetem utcai életemben voltaképpen távoli és idegen világ volt, holott a villamos, különösen a 14-es, ami sárga villamosként elsőnek járt a barnák vonalán át Budára, a Baross utcából jövet az Erzsébet-hídon és a Krisztina körúton a fogaskerekűig — már régen közelébb hozta. Az otthonosság érzete, az, hogy ide valamiképpen kötődtem, később tört rám hirtelen, amikor már elkívánkoztam a Belvárosból, és átköltözni Budára vágyakoztam. Előbb még, mint ahogyan Márai Sándortól olvashattam az „Egy polgár vallomásai"ban, aki külföldről ide vágyakozott és itt telepedett meg. Talán az urbanitásnak valami szerény, provinciális, de nyilvánvaló jelenléte okozhatta ezt az idevágyakozást neki is, nekem is. Leginkább egy, az idevágyakozás időszakából származó emlékem járult ehhez — az, amikor láttam a húsvéti körmenetet kijövet a templomból távolodni, majd eltűnni az Attila út irányában; sokáig csak az énekszó hallatszott, mert megkerülte a Horváth kertet is, s csak akkor látszott újra, közeledve, amikor visszatérőben volt a Krisztina körúton. Itt sejlett fel bennem első ízben, hogy egy városrészben — a közepében, amit éppen megkerült — nemcsak térbeli összetartozás van, hanem időbeli is: lakosok, szokások, emlékek, hagyományok — valójában egy közösség összetartozása. Ez után már tudtam, hogy itt kell laknom, valahol e központ közelében, s ha valahová tartoznom kell,leginkább ide. Néma templomhoz, hanem az egészhez. Nem sokáig tartott, hogy itt lakhattam, de az odatartezás érzése azóta sem hagyott el. S hivatásom gyakorlása terén e szempontból többek között két dolog vált világossá számomra. Az egyik, hogy a Krisztina, alig megnevezhető, megvonható, mondhatni elmosódó határokkal — egész, valamiféle egység. Inkább a tudatban, mint a rérben, a térképen. S ezt a közepe teszi, a templom tornya és a körülötte felsorakozó, tömörülő épületek zárt egysége, egybetartozása. Akár a falvakban is. S itt megint csak nem a templomra, mint egyházi épületre gondolok, hanem valamire, ami ilyen közép érzését adhatja épületként, látványként. Ez a templom igen egyszerű, s már nem is a régi, hiszen pár évtizede bővítették, de valamiképpen ma is — közép. A helyzetével, a színével, tömegével, tornyával ? — magam sem tudom. S itt jutok a másik dologhoz. A Krisztinában műemlék, építészetileg értékelhető épület alig volt, van, a régiek közül sem, s az újabbak közül is csak néhány, mint a Mészáros utcai iskola, s egyik-másik új bérház. (Az Alagút utcai oly vitatható magasházat nem tudom most idesorolni.) A Krisztinának tehát nem építészeti varázsa, hangulata van, mint a Várnegyednek vagy sok műemléki városrésznek. Régi háza is már alig akad; én még láttam az Attila út, a Krisztina körút mentén zártan sorakozó földszintes, nagykapus, hátul kertes, kisvárosi házakat — féligmeddig agrár életformát rejtettek —, s láttam ezeket mind eltűnni is, a helyükön újakat, öt- és hatemeletes bérházakat emelkedni. Eltűnt a nyári szinkör zöld, primitiven klasszicista faépülete és mögötte a Horváth kert zárt jellege, kioszkja is, helyébe kulturált park került, szép kútszobor és Haydn emlékműve. Eltűnt a tornacsarnok a Szent János téren, sőt maga a tér is a Horváth kert végében, meg az egykori vidékies Zöldfa vendéglő, helyén új, nagyszabású bérház és modern étterem létesült. A villamos már régóta nem innen indul a Farkasréti temetőbe, az Alagút torkolata is új köntöst kapott. Voltaképpen csaknem minden megváltozott. De a lényeg, az atmoszféra, az otthonosság érzete máig megmaradt. Mitől vajon ? Ha nem volna reám ilyen nagy hatása, nem is foglalkoznék vele. De van, mint ahogyan egész Budának mindig volt és ma is van. Nemcsak a múltjának, hanem a jelenének is. Nem tudom hibáztatni például, mint sokan, a hegyek közé épített új magasházakat sem, ha nem is mindegyik a kedvemre való. Buda mindig sok tornyú város volt, s a hegyek is nem egyszer tornyokként merednek itt fel; a toronyházak, már csak a belőlük nyíló szép kilátás miatt is, ha imitt-amott egyesével vagy kis csoportokban épülnek itt, voltaképpen helyénvalók, a múltbeli összképet gazdagítók. Főként, ha nem nyomasztják közvetlen környezetüket. Buda újul, mint ahogyan évszázadokon át mindig újult, s változatosságát éppen ez adta, adja. Továbbélését látni, ha nem is egy és nem is kis probléma jár ezzel, végső sorban csak megnyugtató, sőt öröm forrása lehet. Itt érkezem oda, hogy e hasábokon és ilyen, nemcsak budapesti, hanem úgyszólván világszerte létező problematikában illik valamiféle tanulságot is levonni ezekből a budai bolyongásokból. Mégha vázlatosat, hevenyészettet is. Éppenséggel egy várostervezőnek, városépítésznek. Ezek a bolyongások nemcsak a térben voltak bolyongások, hanem az időben is, egy város és egy lakosa létének terében és időszakaiban. S talán az egyik tanulság, amit levonhatunk, ez: a tér és az idő összetartozása. Városképünket, városérzetünket — más szóval az urbanitás érzetét — alapvetően meghatározza az eltünedező, de mégis mindenfélében jelenlevő múlt és a keletkező jövő. Mi más adhat rá példát, mint éppen Buda, amit egyaránt jellemez a térbeli és az időbeli változatosság, a múlt jelenléte és a jövő kibontakozása. Ugyanígy, ahogy sok lakost a múlt iránti nosztalgia, velejáróan az újtól való idegenkedés, másokat pedig a múlt szinte semmibe vevése és egyedül a jövőnek élés. E kettő egyensúlyát megtalálni igen nehéz — de talán éppen Budán lehet. A másik tanulság, ami ebből is ered, ezzel függ össze, az, hogy várost várossá leginkább az efféle változatosság tesz — egyöntetűen, egyszerre felépítve és ekként fennmaradva, többnyire csak lakótelep marad. Ezt a változatosságot itt jórészt a terep, a táj szolgáltatta, de tanulság lehet az is, hogy az építés többnyire követte azt, s így a város voltaképpen szinte maga is természeti jellegűvé vált. A táj adta a dús növényzetet, s Buda addig volt és marad, maradhat olyan vonzó, amilyen volt, ameddig kíméli vagy pótolja a nem egyszer oktalanul elpusztított lombokat. További furcsa tanulság, éppenséggel építész számára, hogy Budának a Váron kívül ugyan alig van építészeti együttese, nagyobb jelentőségű építészeti értéke, nem is épülhetett olyan mértani rendben, mint Pest, mégis vonzó volt, maradt, sőt nagyszabású lett a maga módján. Térben és időben egymást váltó, egymáshoz sorakozó sokféle, önmagukban többnyire nem is jelentős épületekkel. Vonzó és nagyszabású lett azért, mert ezek korábban és általában a kellő helyen és módon, egymást követve, egymástól ezáltal is különbözve épültek — így voltaképpen az egész vált mindig építészetileg, atmoszférájában is vonzóvá, kevésbé a részletei. A részletek pedig mennyi szint raktak hozzá, mennyi furcsaságot, emléket! Rejtélyes és különleges dolgokat, amik nélkül egy város unalmas marad. Ha pedig olyan nagy, mint amekkora Buda lett, akkor egybefolyva, egyöntetűvé válva áttekinthetetlen lesz, s ezáltal még lakosai számára is idegen. Itt Budán nemcsak a terep, a hegyek, völgyek különítettek el városrészeket, hanemkialakult azoknak sajátos arculatuk is. Ez pedig jórészt a központjukból eredt, hiszen mindnek volt, van — a Várnegyeden kívül a Vízivárosnak, a Krisztinának, Óbudának (a Tabánnak is volt); újabban szép központja van a Pasarétnek. S e központok sem nagyigényűek, sőt inkább szerények, s többnyire nőttek, alakultak maguk is. A Battyhány téri csarnoképület ma már legalább annyira hozzátartozik a tér képéhez, mint az itt álló műemlékek. Központok, annak minden jelével: élettel, forgalommal, sokszor felkiáltójelszerűen. S a tudatban leginkább ezek határoznak meg egy városrészt: eligazítanak, az otthonosság érzetét, a végtelen térben a valahová tartozás érzetét keltik. Ha a város tudatot formál, akkor talán éppen részei változatosságával és a központok egyediségével teszi azt. Buda tehát múltjával és jelenével is jórészt példaadó lehet korunk mind nagyobb és bonyolultabb urbanisztikai, problémáinak, amelyekből csak e néhányra utaltam. Vigyázni kell nagyon rá, hogy azt a kincset, amit a természettől adományként és a múlt alkotásaival örökségként kapott, megőrizze. Budapest, nevében is kifejeződve — összetett egység, Buda pedig, aligha csak szubjektíven, fontos, nagyon fontos és tanulságos egész benne. Ezt fedezhettem fel magam is hajdani bolyongásokon, korai odavonzódásommal. Ezt érezhetik mások is, akik oda vonzódnak, törekszenek. S ha hovátartozást kifejezni lehet, talán a leginkább azzal tudom, hogy pesti létemre — ha már Budán nem lakhattam — magam is a Farkasréti temetőben szeretnék majd nyugodni. 17