Budapest, 1974. (12. évfolyam)

6. szám június - H. Boros Vilma: Hírneves pesti tanárok

Müller József, fivéreivel Rombauer Emil igazgató levele Müller Józsefhez tani, az intézetben, aki ne érezte volna az ő gyámolító kezét s akinek az apró diákkeserveibe figyelő szeme bele ne látott volna. Noha tudtuk, hogy benne a harag ikertestvére a bocsánatnak, jóságával soha vissza nem éltünk. Előadását, nyugodt, világos, könynyen érthető előadását oly figyelemmel hallgattuk, mintha az ő szelíd szeme helyett a matematika-tanár komor, mély, szinte megfélemlítő szeme nyugodnék rajtunk, vagy a háta mögött az évvégi bukás szelleme állt volna fenyegető lángpallosával, ő mellette mindnyájunk tisztelete és szeretete állott őrt, a hódolatnak az az önkéntes testőrsége, mely fegyelem és zsold nélkül szolgálja nemcsak az iskolában, hanem az életben is a kiválasztott embert. Szerettük a tárgyát mindnyájan, még az olyan fegyelmezetlen diák-koponya is, amilyen az enyém volt, mely már akkor is szívesebben andalgott a ritmusok, mint az ingák lebegésein. Most, hogy a szerkesztő úr felszólított, hogy írjak a legkedvesebb tanítómról, megszólalt a hála és ajánlkozott, hogy elvezet hozzá. Én rábíztam a kalauzolást, mert lehet-e illetékesebb útmutató ebben a kérdésben nála? ő erre hátranyúlt a múltba és kinyitotta egy öreg, meglehetősen dísztelen iskolaépület egyik tantermét és rámutatott az egykori fizikatanáromra. Én megemlékeztem róla, hogy hálám eddig is leggyakrabban és legszívesebben az ő alakja, emléke, jósága körül mulatott." A jó tanár emberi nagyságáról szóló szép jellemzést kiegészíti egy olyan tanítvány vallomása, akiből az egyetemen a matematika tanára lett. 1905-ben írja Nagyapámról Beke Manó a Tanáregyesületi Közlönyben: „Boldognak érzem magamat, hogy életem javát mellette tölthettem, hogy mint tanítványa baráti szeretetét élvezhettem és mint szerető kollégája és barátja, mindvégig tanítványa maradhattam . . . Egészen professzor, akinek a világon nincs nagyobb vágya, mint hogy tanítványait mindenre megtanítsa, amit csak tud. Nincs fontosabb törekvése, mint hogy a rábízottak útját egyengesse szóval, tettel. A szónál, a tudatos cselekedetnél még többet ért el azzal, amivel öntudatlanul hatott: egyéniségével, pályájával, életével. A megtestesült egyenesség, becsületesség, nemes egyszerűség, jólelkűség. És tanításába ezt az egész lelkét beléhelyezte. Addig nem nyugodott, míg azt, amit mondott, mindenki meg nem értette. Látni kellett, miként foglalkozott egyesekkel. Jókkal és a gyengékkel egyaránt. Talán az utóbbiakkal még inkább. Ha hiányokat vett észre, addig-addig magyarázta újra, hogy meg kellett érteni. Szeméből, egész arczából, minden mozdulatából látszott, hogy akármelyik tanítványába átöntené egész tudását, egész lelkét. És ha mégsem sikerült, nem indulatot, de végtelen sajnálatot láttunk. A tanulóra sértő szó soha nem jött ki ajkán. Talán inkább látszott, hogy a hiba forrását másutt keresi. Bizonnyal igen sokszor inkább magában, mint a tanítványában. Iparkodott is mindenki. Tudta és érezte a legutolsó is, hogy Müllernek végtelen bánatot okoz, ha nem tudja, amit oly szeretettel, oly alapossággal, mindenre kiterjedő részletességgel és oly biztos, egészen vérévé vált tudással tanított. Hogy meg ne bántsa ezt a jó embert, mindenki tanult, amenynyit csak tudott. Tudták is a fizikát, akik Müllernél tanultak. Sokáig el volt terjedve a polytechnikumon az a felfogás, hogy aki Müller keze alól került ki, annak a Műegyetemen jóformán semmit sem kell tanulnia: a fogalmak precizitása, a fizikai jelenségek törvényeinek leszármaztatása tekintetében a középiskolában már mindent elsajátított, amire a főiskolán szüksége volt. Mindenkinek a sorsát szívén hordta. Tudta, ki mire hivatott, tudta, ki mire képes. Egyik jó barátomnak közvetlenül az érettségi után azt mondta: Önnek a Műegyetemen kell maradnia, ott Önből tanár lesz. így is lett. És még ma is emlegeti ez a kiváló professzor, hogy pályájának ezt az irányát Müller apai szeretettel adott, erősen szuggesztív tanácsának köszöni." E professzor Rados Gusztáv volt, ma is őrzöm Nagyapámhoz írott hálatelt levelét. De volt olyan fiú is, akinél felismerte : nem győzheti a tanulást. Atyai jósággal tanácsolta neki, hogy ne erőlködjék ezen az úton, válasszon gyakorlatibb pályát. Ez a tanítvány is megfogadta a tanácsot és kiváló vasműves lett. Nagyapámnak hálából szép vaskerítést tervezett, az akkori szecessziós stílusban, a kapun M. J. betűkkel. így jutott kertünk szép kerítéshez, amilyent takarékos Nagyapám egyébként nem csináltatott volna. Nagyapám minden tekintetben rendkívüli ember volt. Mint sváb parasztszülők gyermeke látott napvilágot a Baranya megyei Bozsókon (ma Palota-Bozsók). Tanítója felismerte kiváló tehetségét, és a hetedik osztály elvégzése után maga mellé vette segédtanítónak. Itt együtt taní-38