Budapest, 1974. (12. évfolyam)

6. szám június - H. Boros Vilma: Hírneves pesti tanárok

Karinthy Frigyes iskolája II Hírneves pesti tanárok A hajdani Markó utcai reálnak egy-egy osztályában 30—35 tanuló volt. Az akkori iskolai rend szerint nyolc évig jártak a növendékek ugyanabba az iskolába, és igazi közösséggé kovácsolódtak egymással, tanáraikkal és az iskolával. Az előírt tananyagot a tanárok nagy szabadsággal kezelhették, oszthatták be és egyéniségük, pedagógiai képességük szerint adhatták át tanítványaiknak. Ennek a tanításnak a szellemét főképpen nagybátyám elbeszéléseiből tudom, aki 1885-től szinténeztaz iskolát látogatta. Alexander Bernát magyar irodalom óráin például Shakespeare Julius Caesar-ját közösen olvasták, a szerepeket felosztva. Minden diák izgalommal és érdeklődéssel készült a maga szerepére és bizonyára sohasem felejtette el az így valóban átélt remekmüvet. Alexander az iskola 1876/77. évi Értesítő-jében ki is fejtette irodalomtanítási elveit, módszerét. A kialakult iskolai közösségben persze a fiúk számtalan bohóságot is vittek véghez. Egyre emlékszem. Abban az időben volt valami pesti sláger, amely ezzel a szóval végződött: „Hopszanidé!" (Haben Sie eine Idée?) A fiúk óraközi szünetben összekapaszkodva énekelték a „Walesi bárdok"-at arra az elég monoton dallamra, amelyre akkor Aranyballadákat, Kisfaludy-regéket is énekeltünk. A végét így zárták be: „ötszáz énekli hangosan a vértanúk dalát: Hopszanidé!" Segítettek is egymásnak, amúgy diákosan: „Beck, te hülye! írjad!'" És lediktálták neki a számtanpéldát, ha nem tudta megcsinálni. Nagybátyám szerencsésebb volt, mint Németh László, mert a Markó-reálban akkor még a felső osztályokban nem volt párhuzamos osztály, s így saját apjától tanulhatta a fizikát. E tárgynak tanára lett maga is a Barcsay utcai gimnáziumban. A Néptanítók Lapja 1914 karácsonyán felkért két közismert, népszerű írót, Szász Károlyt és a Mackó úr életre hívóját: Sebők Zsigmondot, hogy írjanak visszaemlékezést legkedvesebb tanítójukról. Sebők Zsigmond — aki 1897-ben érettségizett a Markó utcai reálban — így írt: „A legkedvesebb tanítóm Müller József, a fizika profeszszora volt: ő volt a legjobb ember, akivel az életben találkoztam. Egyéb dicsérőt nem is merek róla mondani, mert hála Istennek, ez érdemes élet, a nyugalom őszi csendjében, köztünk jár még és megsérteném szerénységét, de az elismerés joga nem is a tanítványé, hanem a tanítóé. Ha énnekem valaha a fülembe jutna, hogy Müller József egy pici dicsérő szót ejtett rólam, boldoggá tenne vele, de hogy én dicsérjem az ő tudományát és tanítói képességét — nohacsak úgy hömpölyög föl emlékeimből és szívemből a szó folyama —, részemről nem csak illetéktelennek, de vakmerőségnek is érzem. Nem mondom, hogy nekünk, tanítványoknak ő imponált legjobban tanáraink közt. ő nem is akart imponálni, ő azt akarta, hogy szeressék. Hiszem, hogy minden jó tanító erre törekszik, de neki az nagyon könnyű volt, mert megvolt lényében az a szelíd, apostoli, bizalomgerjesztő vonás, melyet egyszerre megérez az ember, mint a szürke felhőben a nap nyájas, meleg közeledtét. Volt akárhány tanárunk, akit szerettünk. A mathematika professzora, noha zárkózott, színre csaknem komor és nagyon szigorú ember volt, mindnyájunkat a föltétlen tisztelet és odaadás érzelmeire kényszerített. Sohasem tapasztaltam azóta, hogy a szigorúság és kérlelhetetlenség ilyen vonzó legyen az emberek szemében, mint amilyennek ezt a szigorú és megközelíthetetlen tanárt a mi gyermeklelkünk elfogadta. Igaz, hogy az igazságszeretetet és a tekintélyt nem láttam még emberben úgy megtestesülni, mint benne. S noha már rég a földben pihen, és nem is láttam ama tenger idő óta, mióta a tanítását utoljára hallottam, most is mindig ő lebben elém, ha a jellem, igazság, tudomány és tekintély tökéletes harmóniájáról álmodozom" (Az itt meg nem nevezett professzor: Mendlik Ferenc. Róla tanítványa, Beke Manó már mint egyetemi tanár úgy emlékezett meg, mint az ideális matematika tanárról. Nemcsak a tárgyat tanulta meg tőle, hanem azt is, hogyan kell azt tanítani. És az egyetemen is mindig úgy igyekezett a tárgyát tanítani, ahogy Mendliktől tanulta.) De idézzünk tovább a viszszaemlékezésből: „A magyar irodalom tanára előadása bájával és már akkor dús irodalmi koszorújával vette meg szívünket. Az iránta való gyermekkori érzelmekről nem is tudok számot adni, mert az a nagyság, melyet a magyar közéletben azóta képvisel, s az a határtalan tisztelet, mellyel az író és ember iránt viseltetem, ráveti fényét az egykori tanítómra is. Most már csak úgy emlékszem akkori alakjára, mint arra az óriásra, akit sorsa egy csomó liliputi emberke közé hajtott, hogy rájuk vesztegesse drága idejét." (A meg nem nevezett profeszszor Beöthy Zsolt — akit én már az egyetemen hallgattam. Úgyszintén a következőt is: Alexander Bernátot.) „A filozófia professzora, aki már érettebb korunkban lépett be világunkba, megjelenésével feldöntötte az iskolai tanításról való minden fogalmunkat, ő nem tanított, hanem élőszóval egy-egy tárcát írt meg előttünk. Villogott, szikrázott, csudálatos magasságokba kapaszkodott és mélységekbe ereszkedett velünk, anélkül, hogy elfárasztott volna. Bámultuk is, szerettük is. Müller József iránt való érzelmeink másfélék voltak, őt nem bámultuk, ámbátor az ország legkitűnőbb professzorai közé tartozott, őt csak szerettük. A fizikának, melyet tanított, az életben édes-kevés hasznát vettem, de az az elnéző, atyai, nyájas jóság, mellyel velünk bánt, olyan tőkét jelentett életemben, melynek mindannyiszor élveztem kamatait, valahányszor igazságtalanság ért és valahányszor én követtem el igazságtalanságot. Az ő emléke vígasztalt meg, ha kétkedtem az emberek jóságában, és az ő emléke ébresztette föl lelkiismeretemet, ha igazságtalanság bűnébe estem, ő tanított meg türelemre, kötelességérzetre, részvétre és emberszeretetre. A harmónia iránt való epedést azokból az évekből hoztam magammal, melyekben ő tanított. Nem volt senki az osztályban, merem állíi7