Budapest, 1974. (12. évfolyam)

6. szám június - Vargha Balázs: Vas István megtalált otthona: Pest

Irodalmi városképek Vargha Balázs Vas István megtalált otthona: Pest 3. A lélek cinkográfiája József Attilától kölcsönöztem a szóképet, de nem egészen úgy gondolom, ahogy ő aj. Ódában: „Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak ..." Hogy miről van szó, azt egy másik híres József Attila locus-szal tudom megmagyarázni : „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen." Ezerszer látott tájak, utcaképek csak egy-egy fontos pillanatban mutatják meg addig rejtve maradt formájukat. Még talán bútorokkal, enteriőrökkel is így vagyunk. A drámai helyzet, a sorsunkat megszabó fordulat fogékonyabbá tesz az addig is jól ismert, unalomig ismert környezet iránt. Ilyenkor látunk bele az épületek, a tárgyak lelkébe. Ilyenkor tesszük őket igazán sajátunkká. A világba túlontúl beleilleszkedett felnőttből ámuló gyerek lesz akkor megint. Az így bevésődött látképek együtt őrződnek meg a nagy helyzetek emlékével. Példákat bőven kínál a Nehéz szerelem erre a lelki cinkográfiára. öngyilkosság. Félbehagyott. „Elfogott a méreg: nevetségesnek éreztem magamat a konyhában, a büdösségben, a félig teleírt papírral. Hirtelen elzártam a gázcsapokat, kinyitottam az ablakot, beáramlott az éles, napfényes októberi levegő. Mélyet lélegeztem és mintha a friss levegővel együtt váratlan erőt is szippantottam volna, jó étvággyal megettem a számomra készített vasárnapi ebédet. .. Aztán felhívtam Goldmann Ferit és átmentem hozzá. A délutáni napfényben leültünk a Balaton utfcai erkélyükre, az ötödik emeleten, alattunk terült el a Lipótváros ... Ahogy búcsúzóul az erkély korlátjára dőltünk, és végignéztünk a kigyulladó fényű városon, orromban, tüdőmben még a gázszag emlékével, egyszerre megkívántam az életmódját. Minek verset írni?" 22 A dezertálás, a búcsú a múzsától, persze, nem sikerült. Kassák három szóból álló beszéde a felavatás kávéházi szertartásán („Urám mágá költő") egész életre szólt. És mire emlékszik ebből a szertartásból a felavatott? „A kezemmel érzékeltem közben a szék fáját, az asztal márványlapját. Rá is gyújtottam, és megittam a hideg kávét. Láttam már, hogy kint, a kocsiúton autók suhannak, egy-két fiáker gördül át, az ablak előtt emberek vonultak el, sütött a nap, május volt. Egyszerre minden elrendeződött, visszafelé is: nem volt kár semmiért... Hazakísértem, egészen a kapuig, a Bulcsú utcában. Először jártam erre. Néztem, ahogy eltűnik a sötét lépcsőházban, aztán elindultam az ismeretlen környéken, vissza a Vác úton. Minden érdekes volt, mindennek értelme volt." Három évvel ezután újabb költői bemutatkozásra ment. Kosztolányihoz. Ez a találkozás párja volt, de ellentéte is a kávéházi jelenetnek. Azt várta, hogy Kosztolányi lebeszéli „értelmetlen rögeszméjéről", a versírásról. Ezt a reményét egy gyermekkorában látott Verne-illusztrációval kötötte össze a képzelete: „ . . . kondorkeselyű repül a Kordillerák fölött, karmában a kis Grant Róbert tel, akit nemsokára leejt a homokos lejtőre, mikor az indián fegyvere eltalálja. Valahogy ilyen helyzetben láttam most magamat, Kosztolányitól vártam, hogy lepuffantsa azt a ragadozó rögeszmét, amelynek a karmában lebegek, ég és föld között." Ezúttal sem volt kevesebb oka a lámpalázra, az ellentmondó érzésekre. Természetes tehát, hogy ez a nap is (pontosabban: ez a két egymásutáni vasárnap) látványként maradt meg, mint erős kontrasztú, izgatott rajzú expresszionista festmény: „Vasárnap volt, ragyogó téli nap, de az se tette barátságosabbá Kosztolányi házát és kertjét... A hidegen szikrázó napsütés a házba, persze, még kevésbé hatolt be, mint a kertbe, a lakás mégis lenyűgözött, éppen a sötét tónusával... Lakásban ekkora könyvtárat soha addig nem láttam ... De egyelőre a könyvtárnak nem az egyszerűségét vettem észre, hanem a sötét, fojtott lobogását, végig a dolgozószoba falán, föl a mennyezetig. Ez a sötét lobogás átterjedt az egész házra, amely minden addig megismert lakásnál egyénibb is, régiesebb is volt — és nagyúribb . . . Igazában, ha visszagondolok arra a beszélgetésre, még az emlékezetem sem értelmi: mintha ott, a sötét tónusú szobában kisütött volna valamilyen soha nem látott nap, amelyik nem éget, csak melegít és ragyogtat." Látkép, búcsúzáskor Másik változata ez ugyanannak az élménynek. A fiatalkor nagy közhelye: az érettségi villantotta fel először azt a sokszor megismétlődő érzést, hogy időről időre „ballagni" kell, ki kell költözni — nemcsak egyszerűen a hurcolkodás értelmében. S a kénytelenkelletlen költözések során az életnek addig szilárdan létező, kézzel tapintható körülményei egyik napról a másikra áttolódnak az emlékek-álmok imaginárius világába. „És amikor az utolsó szóbeli után lefelé mentem a gimnázium lépcsőjén, ráébredtem, hogy ezt a régi, kopott épületet, a sivár tantermeket, amelyekhez több szorongás fűzött, mint szeretet, soha többé nem láthatom, legföljebb látogatóban. A lírának egyik nagy témája jelentkezett a tudatomban — később aztán egyre fájdalmasabb erővel tért vissza — az, hogy egy környezet, amelyet életünk elválaszthatatlan részének tudtunk, hirtelen és visszavonhatatlanul eltűnhetik belőle." Miért lírai ez a tapasztalat? Vajon csak azért, mert búcsúzáskor — akár halottat,