Budapest, 1974. (12. évfolyam)

6. szám június - Vargha Balázs: Vas István megtalált otthona: Pest

akár lakást, akár életformát búcsúztatunk — kötelező az érzelem, az ellágyulás ? Más motívum is lappang itt. A lírának leglényege az átváltozás. Akár az alakoskodó szertartásokig nyomozhatnánk visszafelé ennek eredetét. De az újkori vers szövegében is ott az átváltozás: tárgyak átlényegülése szóképekké, szavak áttűnése rímelő párjukká. Igen alkalmas eszközök ezek annak kifejezésére, hogy a költő immár másnak tudja magát, mint korábban. A versben, illetve a vers megírása folyamán igazodik hozzá a költő tudata a változáshoz, amely a világban — világában — végbement. Ezt a változást, ezt a zökkenését a létnek, ezt őrzi a vers, rögzítve a percet, de halhatatlanítva is. Vas István bátorított fel, hogy ebben a kis esztétikai közjátékban a rímnek is főszerepet szánjak. Egy rím állította őt egész költőpályáját eldöntő választás elé. Egy népdal ríme: Száraz fából könnyű hidat csinálni, Jaj, de bajos szép szeretőt találni. Találtam én szeretőre, de jóra, Ki elviszen a bánatos hajóra. Jóra — hajóra: szürrealizmussal határos merészségnek érezte ezt a rímet. „Fölfedezésemet el is lelkendeztem még aznap délben, a Magyar Koronában, Kassáknak. Meghallgatta a négy sort, aztán szemét ráncolva elgondolkozott. — Szép — mondta kelletlenül. — De azért — tette hozzá — nem az igazi. Csak a rímkényszer hozta magával. De jóra — hajóra, aztán a többit csak úgy belerakták, ahogy kijött a dallamra." Itt kezdődött az elszakadása Kassák elvszerű rímtelenségétől, a szabadverstől. S a dolgok dramaturgiája úgy hozta, hogy éppen akkor volt elszakadóban a családjától is. Bécsbe készülését ő maga vonja párhuzamba a ballagással, az iskolai ócskaságoktól való korábbi búcsúzásával. A Hangli Kioszkban (a Vigadó előtt) ült egy este a család. „Mikor már ráuntam a rokoni kérdezősködésre, sötétedéskor kisétáltam egy kicsit a kioszk elé. De hiába menekültem a családi légkörből, odakint is gyermekkorom meghitt világa fogadott, a Korzó, amelyen megritkult már a délutáni sokaság, a szállodák, kávéházak teraszai azonban még majdnem tele voltak, s előttük még mindig sétálgattak föl-alá, fiatalok és öregek, s még mindig jobbára a Lipótváros. És ezzel a megszokott képpel egy kissé ugyanaz történt, mint nemrég a gimnázium únt épületével és folyosóival: elég volt az a tudat, hogy nemsokára Bécsbe utazom, s egy évig távol leszek innen, s a hidak és rakpartok lámpasora s köztük a sötétkék folyó máris kezdett valószerűtlenné válni, s amit magam előtt láttam, nem a habarék-város kirakati panorámája volt többé, de szépség és fájdalom, majdnem költészet is — talán először éreztem szülőföldemnek ezt a várost." ízlések Az Elvesztett otthonok-hoz, mikor másodszor kiadta (1972-ben, tizenöt évvel első megjelenése után), Utószót írt. Még mindig egy kicsit csodálkozva regisztrálja ebben a közízlés változását a szecesszió ügyében. „«Hihető-e, hogy jön még kor, amelynek ízlése és ítélete visszatalál a szecesszióhoz . . . ?» — hát nem hat ez nevetségesen manapság, a szecesszió megújult világdivatja idején, amikor már én sem tudom utálni a történet múltidejének áporodottan tegnapról maradt limlomait, de körülbelül olyan elnézéssel tekintek rájuk, mint gyermekkorom egyéb izmusaira, amelyek itt-ott ugyancsak dernier crit játszanak." Hát igen. Fiatalkorunkban nem ismertünk csúnyább esztétikai minősítést ennél: szecessziós. Eklektikus, az egy fokkal enyhébb sértés volt. Most, hogy a szecesszió visszaszerezte nimbuszát (árverési árfolyamokban is kimutathatóan), rá kell ébrednünk, hogy annak idején sok művel, művésszel kivételt tettünk. Rippl-Rónai képeit, Bartók Kékszakállúját nem engedtük át a szecessziónak. A rehabilitált szecesszióba immár ők is beleillenek, sőt tőlük kapja legszebb fényét. Amitől az emlékező Vas István legjobban viszolyog, az már nem az eredeti szecesszió volt, hanem kései elfajzása a húszas években. Példa rá a lakástik, az új lakásuk, amelyet apja rendezett be élete delelőjére érve, a saját elképzelése szerint. „A szalonból egy alkóvszerű helyiséget hasítottak le, s ezt a terem többi részétől két beugró fal választotta el, viszont elég széles boltív kötötte vele össze. A boltívet kétoldalt két oszlop tartotta — nem, nem tartotta, hanem díszítette. Az oszlopok görögösek voltak, persze olyanféleképpen, ahogy a karosszékeink rokokó-karosszékek. Mert míg a görögök megelégedtek egy-két stilizált szőlőlevéldísszel, ezeket a zöld oszlopokat arany szőlőindák, kacsok és fürtök pontos és élethű sokasága borította. Az oszlopfőkről akantusz-levelek helyett három-három tragikus álarc aranylott alá." Ennek az enteriőrnek, ennek a zöld „undorának harcias ellenképe volt Kassák lakása az Angyalföldön: „. . .a bútorok szegényessége meglepett, és meg is hatott. A nyersfa bútorok, a durvafa-íróasztal, mely inkább műhely hangulatát keltette, mint egy író dolgozószobájáét, az ezermester lelemény és ízlés, mely a kényelmes és készen vásárolható díszítést pótolta, mind arról az akaratról tanúskodott, amely a legtágabb értelemben vett szegénységből valódi ékességet tudott alakítani... A párnákat — akármilyen modern mintájuk volt is — női kezek munkálták. Ha ezeken vagy a falterítőkön figurák is szerepeltek, akkor a kubista alapvonalakon is átütött Eti nővérének, Pirinek szertelen és primitív elképzelése. Hát még a jobb híján zsákból, fából, rongyból, mindenféle hulladék-anyagból készített bábukon, amelyek félig elvontan konstruktív, félig afrikai-ősi formavilágukkal egész külön, vadgroteszk stílust vittek a lakásba. Legelső látogatásomkor azonban különösen a falak élesszürke festése tetszett, a plafon alatt egy-egy vastag kék és piros csíkkal. Az emberben különösen korszerű hangulatot keltett ez a színkombináció, többnyire ez szerepelt akkor Berény Róbert híres Modianoplakátjain is, amelyeknek minden modern ember szíve örült." Modern embernek lenni — ez volt akkor a parancs. Könyörtelennek minden ellen, ami ebbe nem illik bele. Belső parancs volt ez, vagy az összeszokott társaság illemtana? A fiatalkornak ez a hajdani kíméletlensége sokat enyhült, oldódott az évtizedekkel. De alapelvei levethetetlenül megmaradtak. Régi emlék és utólagos meditáció: Étire vár a Kálvin téren. „... nemegyszer ültem ezen a padon . . . hol a lemenő napnak még forró sugaraiban, hol a jóleső szürkeségben, amikor a Duna felől érkező alkonyati szél meglegyinti az ember hőségtől fáradt gondolkodását, és volt úgy is, hogy ebben a sötétedő szürkeségben már kigyúltak a lámpák, kettős fénytörésbe mártva ezt a jellegzetesen budapesti várostájat. Építészetileg én akkor még mindig a modernség teljes bűvöletében éltem — a régi stílusok közül csak a gótika érdekelt —, és aligha vettem még észre a Kálvin téri református templom zömöken is nemes alakját, sem a Nemzeti Múzeum és a Múzeum körúti házsor komoly szépségét, de megfogalmazatlanul is, felfogtam a tér szervesen létrejött egységét.. ." A modernségnek akkori, talán egybenmásban igaztalan, de szép, emberi, egyszerű és utópikus fogalmába sok idegen elem keveredett bele újabban. Süketítő zajok, fullasztó bűzök, rángó fények riasztanak modernségükkel. Visszaszoríthatatlanul. A költő kinéz mai lakása ablakán, át a pesti partra s rezignált nemet mond a modernségre. Nem arra, amit ő vallott egykor, hanem arra, ami ma annak hiszi magát. A túlparton az új Hotel idétlen váza eltakarja A Belváros kihűlt hiányait. S ha áll majd frissen tündökölve mint A békés együttélés záloga S a túlazóperenciáni élet Jelképe — mit hoz át a szél, keringőt Vagy villanyos gitár géphangosított Világvadmacskazenéjét Budára Egy év múlva Medárdus éjszakáján S miféle tarka Óperenciás Fényegyveleg vetül az elmaradt Duna sötét vizére és ki nézi Ablakból kihajolva Pest felé ? Kíváncsi sem vagyok már. (Medárd) 23