Budapest, 1974. (12. évfolyam)

1. szám január - Vargha Balázs: Nagy László helikoptere I.

kákká szelídülnek. Fenekedő ellenségek mulatságos bogarakká. Viszont feltárulhatnak fentről rémségek, veszedelmek, amelyek otthonos közelből felismerhetetlenek maradnának. Rossz álom, február 17. Üj kötetében, a Versben bujdosó-ban ez a címe egy kegyetlen város-Felemelkedni, felülemelkedni a rosszon, lángészkanokat zsizsikeknek látni — ehhez néhány álombeli lendület is elegendő. De utána ébredni kell, s a gyalulás tovább folyik, milliméterről milliméterre. Nehezen adta oda lelkét a városnak. Évek óta verselt már, elsők közé számították nemzedékében, de egyetlen szava, sóhaja nem volt Budapesthez. Se jót nem mondott róla, se rosszat. Városbeli, kollégiumi asztalára, Édesanyja rémálmaira Az országház kapujában, 1946 című verse ad történelmi választ. Ha ezt az emlékét képre rajzolná, parasztfestőktől kellene színeket, formákat kölcsönöznie. Sőt tarka nyomtatású vásári háziáldásoktól. panorámának. A három versszak három nagy lendület: egyre magasabbra. S a nézőpont emelkedésével együtt magasodik a vers is, az álom szörnyseregletétől az önmagát megfejtő költő látomásáig. Repülése kezdetén még az emberketrecek bűze is felszaglik hozzá: mint a földrajzóra terepasztalára, odafért az egész gyerekkori táj, benne a falu, benne a szülői ház, bimbókkal, ringlókkal, kiscsikókkal. Telt az érintetlenül megőrzött gyerekkori emlékképekből. Évek múltak el, míg a zöld-arany lombok közül kibukkant egy-egy sátánpofa, tanúsítva a felismerést, hogy a város belerágta magát a faluba, csontig, szívig. Míg ő mit sem sejtve csatangolt, bitangolt a határban, édesanyját rémálmokkal háborgatták kinyögendő kamatok. (Rege a tűzről és jácintról) Látható örömmel vállalja a naivságot, ahogy harangszóba és fényglóriába állítja Pétert és Julcsát. Félreérthetetlenül Veres Péter és felesége, de mégsem ők, hanem a magyar falu géniuszai: Finom ízlésű esztéták, akik elismerően bólogattok Nagy László képvilágának vitathatatlanul európai szürrealizmusára, nincs miért fintorognotok. Mindez a legapróbb vonásig így esett meg 1946-ban. „Ama tiszta ingben" állt Péter, s ama László is ott könyökölt a lovacskán, s nem volt egy híja sem a százezer főnek. S azonmód szentkép lett belőlük az Országház kapujában. Csupán ahhoz kellett még emberöltőnyi idő, hogy a vers megszülessék róla. Mert amire akkor hallható szó nélkül fölesküdött a költő, az időközben nem mindig látszott olyan bizonyosnak, olyan megmásíthatatlannak, mint amilyennek akkor láttuk és most látjuk. Jöttek olyan esztendők, amikor faluról indult költőnek két lehetetlenség között lehetett csak választása: hogy szóljon a falujáról és hogy hallgasson a falujáról. „A szó igaz hőse akarok lenni" — irta Nagy László legújabb kötetének beköszöntőjében. Bátran írhatta. Embersége a nehéz években is megóvta attól, hogy fiatal arca megpiruljon, akár a megírt, akár a meg nem írt verseiért. A kisváros idézése Hódításra indult ő is a falujából, mint János vitéz, mint Toldi és minden mesehős. De nem oda ment rögtön, ahol a fele királyságot osztogatják. Pápára kukkantott be először. Kisvárosi évei olyan mélyre temetődtek, hogy mindeddig nyomuk sem támadt versesköteteiben. Most moccant csak meg a kisváros emléke, népmesébe ojtott rimbaudi prózaversben : „Sáskák, nyitott beretvák zengtek a legelőn, s borjaim nyálát, ártatlan vérét s könnyét fekete kosarukba vették a legyek. Csapkodtam a szárnyas férget, parittyám lőtte a napot. S midőn már a víz is eltűnt, csillagszóró sarkaimmal magasra másztam, fölvittem könynyemet a jegenye tetejébe. És megpillantottam a Várost, már képzeletem kereke ott járt, nagyokat zökkent. Ha a város csupa magasság, a sok-sok lépcsőn lovak és kerekek hogyan járnak? Egy rumszagú, istenfejű marhahajcsár fölfelelt nekem az országútról: Menj oda csillagom, s megtudod!" (A város idézése) Ady sárban húzta a lobogóját a kisvárosban, Zilahon. Nagy Lászlóra irgalmas csodák záporoztak Pápán. Bizonyára sokkal több, mint amennyi ebben az egyetlen, de köteteket ígérő vallomásában benne tolong: „Részeg sebészek konzíliuma mint a kárhozat jött fölém. Levágták volna ballábamat a disznaiknak, de egy áldott kéz elrántott leheletükből. Áldott vagyok az időben, mert fejemen átlépett a cigánylány, míg fekve a városszélen néztem a bárányfelhőt.. . Szózatot intéztem a kirakat üvegénél a zsebórákhoz: Siessetek! Ujjam ösztökélte a toronyórákat: Siessetek! Hajamon mint a hajnal, bársony diáksapkám kivirult. Címerében a tölgyfa erővel zúgni kezdett. Régi diákok lelke, gályarabok izma megébredt e szimbólumban." Amit átugrottam itt — a legszemélyesebb motívumokat keresve —, az egymaga egy képeskönyv, benne molnárokkal, kékfestőkkel, lovaskapitányokkal, mészárosokkal, bábosokkal, hársfákkal, zárdával s boroshordók karavánjával. S mennyi titkos megfelelés, szerkezeti kötés villog elő egy ilyen prózaversből, ha nemcsak olvasmánynak tekintem, hanem kottának is. A dámák ablakát és szívét sarkantyújukkal karcoló lovaskatonák ellenpontjaként bábosok kalácslovasai hadakoznak a költőért; a mesebeli pásztorfiú borjait mészáros bátyja kólintja fejbe a városi vágóhídon, s a molnárok lánglisztjének párjaként, a vers végén kozmikus sziták hullatják hamujukat a kisvárosból továbbinduló vándorra: „Már hol vannak a velünk ballagó virágok ? Elsápadva a lemondástól, négy út közül választottam a miénket, járok azon. S már köpenyem nem is porból, de hamuból, mennydörgő sziták alatt." Bámulok. Két marokra fog a vers: az igazával és a mesterségével. Péter és Julcsa a lépcsők legtetején, háttal a kapunak harangszavú délben, seregek a fényben, százezer fő meg szekér, Város, ahol annyi a lángész, négykézláb ingó rossz kanok dicsőségüket csikorogva eszik a véres korpát. . . Majd a második versszak magasából letekintve már steril a város: Szememre ki ád egy zöld levelet, kis pajzsot akár a babatenyér ? Volt egykor zöld, a moha volt utolsó, minden gyökérlábú elmenekült. Kőből és korpából csak a kiutat áhítom... Harmadik lepillantásra gigantikus lelki káposztagyaluvá alakul a város: Északra, László, vasbordás, magas, duruzsol éles pléh-zsalukon át, lépcsők neked a rések s meglehet: úgy meggyalúlnak, torzsád se marad. Miliméterenként vagyok boldogabb, vagyok rojtosabb is. Mit hagytam el ? Frontális feszületté átfordulva alátekintek, ó mennyi zsizsik! aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk: mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt, látva a kenyeret, bort s az áldozat sugallatától megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára: AMIG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK - nem a miénk, visszhangzik bennem, aki könyöklök ott egy lovacskán s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is távlata por, mert áthullhat minden a rostán. De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk. Szépséged hiába, irigyen hiába repednek a márvány-vénuszok, ha mozdul derekad, melled, piócás mocsárban térdig mosod mélán a kendert, töröd és tilolod éjjel, mint akit az isten megvert. Hiába a sóhaj, kamatra nem elég, oda vér kell, bódulatodban bankárok ütnek esernyőnyéllel, fehérmellényben Aponyialbert, ártányfar-képe löttyedt, óraláncára köti a három pityergő kölyket. .. 21