Budapest, 1973. (11. évfolyam)

1. szám január - Bíró Lajos: A gyorsautóbusz-hálózat

KÖNYVISMERTETÉS A két háború közti magyar történelemben ellenzéki szerepet vállaló legális munkáspárt, és általában a munkásmozgalom küzdelmeit történetírásunk ma már árnyaltan, gazdagon ábrázolja. Adós maradt viszont az ellenforradalmi korszak polgári pártjainak, irányzatainak leírásával. L. Nagy Zsuzsa tanulmánya: A budapesti liberális ellenzék 1919—1944, az első összefoglaló kísérlet a politikai, eszmei és társadalomtörténeti vonatkozásban egyaránt fontos feladat megoldására. Valószínűleg ez is oka annak, hogy néhol még csak jelzi a tennivalókat, a további kutatás feladatait. A polgári ellenzék szerepéről,sikereiről, kudarcairól például a fővárosi közgyűlés és közigazgatás szintjén sem lehet elég meggyőző képet adni az országos politika — bel- és külpolitika — kérdéseiben elfoglalt álláspontok behatóbb tárgyalása nélkül. S itt nem csupán és nem is elsősorban a polgári ellenzéki pártok parlamenti harcaira gondolok. Elfogadható, hogy egy fővárosra összpontosító dolgozat ezek feltárására nem vállalkozik. Aligha kerülheti meg azonban a választott tárgya szerint is jelentős programképző tevékenységet. Az ideológiai-szellemi irányzatok alakulását, a tendenciák módosulását, az eszmék és a jelszavak funkcióváltozását: a levert forradalmak után önmaga árnyékává vált — vagy csupán korábbi gyávaságát, retrográd vonzalmait kiteljesítő? — burzsoázia öndevalválását, politikai és szellemi tekintélyének rohamos csökkenését. Azt, amit a szerző a fővárosi közigazgatási választásokon elszenvedett egyre súlyosabb vereségek tükrében — a szükségesnél jóval szerényebben — vizsgál. Szorosan összefügg ezzel a források kezelése, az a módszer, ahogyan a tanulmány a rendelkezésre álló dokumentumokat hasznosítja. Csaknem teljesen figyelmen kívül hagyja az ellenforradalmi korszak politikai gondolkodásának részeként tanulmányozható polgári-kispolgári álláspontokat, dokumentumokat, a folyóiratok tanulmányanyagát és a napilapok publicisztikáját. Emiatt a dicséretes szándék, a liberális sajtó két fejezetben megkísérelt jellemzése, ugyancsak töredékesen sikerülhetett. Nem önellentmondás, ha ezután leszögezem: L. Nagy Zsuzsa munkájának mégis az eredményei a számosabbak, szembetűnőbbek. A tanulmány legerősebb oldala a társadalomtörténeti áttekintés, és az ehhez felhasznált gazdag anyag. Ez önmagában elég érdekes és fontos is ahhoz, hogy megismerjük. Horthy különítményesei, az ellenforradalom szálláscsinálói, majd nyomukban a magát keresztény-nemzetinek reklámozó kurzus ideológusai: arisztokraták, katonák, papok, professzorok találták ki és verték (gyakran nem csupán képletesen) a fejekbe a Budapest bűnösségét hirdető jelszót. Gyűlöletük osztályellenségeikre, illetve többé-kevésbé elszánt és következetes ellenfeleikre, a munkásosztályra és a polgárságra-kispolgárságra irányult. Őket kárhoztatták saját vétkeik következményeiért: az összeomlásért, az országot sújtó veszteségekért, Trianonért és a szegénységért. A két forradalom is bosszúra biztatta a reakciós nacionalizmus bajnokait. A demokrácia ellenségei a főváros közéletét is megszállták; erőszakoskodásaikkal, érvek nélküli frázisokkal és durvasággal igyekeztek megfélemlíteni Budapest valamennyi ellenzéki rétegét. S mi történt? Az 1920-ban tartott választáson — a terror és a demagógia ellenére — hetvenhárom mandátumot szereztek a liberálisok. (Ehhez a szavazatoknak több mint harmadára volt szükség.) 1925-ben Vázsonyi Vilmos Demokrata Pártja hetvenegy, a Rassay-párt — később Nemzeti Szabadelvű Párt — nyolc mandátumra elegendő szavazatot kapott. (A szociáldemokraták ötvenkét mandátumával együtt ekkor voltaképpen baloldali többség jött létre, amit csak a közgyűlés hatvan kinevezett tagjával tudott az ellenforradalmi kormányzat elorozni.) Ez volt a csúcspont, amihez képest már az 1930. decemberi közigazgatási választás a liberálisok, és az egész baloldal térvesztésével figyelmeztetett a fordulatra, a háború előtti korszakból átmentett lendület megtörésére. A jobboldali fölény ettől fogva 1945-ig meghatározta a közgyűlés, a fasizálódó város politikai karakterét. 1935-ben, a felszabadulás előtti utolsó közigazgatási választáson — Gömbös Gyula kormányának árnyékában — az egyesült polgári ellenzék már csak tizennyolc mandátumhoz juthatott. Mi volt az oka annak, hogy a fehérterror elleni küzdelemben helytálló, a bethleni konszolidáció viszonyai között számottevő sikereket elérő polgári politika a húszas évek végétől mind inkább teret veszít, perifériára szorul? L. Nagy Zsuzsa két irányból közelít a válaszhoz. Érzékletes képet rajzol az ellenzéki pártéletről, a liberálisok támogatóiról. Irodalom- és kultúrtörténeti vonatkozások is érdekessé teszik a demokrata körök leírását. Vázsonyi Vilmos pártja egy ilyen — 1894-ben, a Terézvárosban alakult — körből nőtt ki, s ez a kör, illetve klub-jelleg mindvégig meghatározó maradt. A polgári ellenzékhez csapódó Rassay Károly sem késlekedik pártja központi klubjának megszervezésével, a Gresham-palota harmadik emeletén. Korabeli riporter szerint a párthelyiség mintegy tizenöt termében és szobájában, selyemtapétával borított falak között, értékes, szép bútorok várták a párthíveket. A Rassayt támogató polgárok a főváros kerületeiben szívesen rendeztek politikai vacsorákat, s általában népszerű vendéglők különtermeiben találkoztak. A Vámbéry Rusztem nevéhez kapcsolódó Kossuth-párt estélyein viszont Ady versei, és más szellemi csemegék várták az érdeklődőket. Lazán, de félreérthetetlenül kötődött a polgári ellenzék különböző csoportjaihoz a betiltott szabadkőműves mozgalom, a Feministák Egyesülete, a Magyar Fabianusok Szövetsége, és a Cobden Szövetség (amelyről Milotay István csak erős túlzással írhatta, hogy afféle szervezet, mint volt a forradalmak előtt a Galilei-kör, vagy Jásziék Társadalomtudományi Egyesülete). Mindezek a szervezetek színvonalas előadásokat, érdekes vitákat rendeztek az aktuális társadalmi, irodalmi témákról, ám politikával közvetlenül csak választások idején, s akkor is váltakozó buzgalommal foglalkoztak. Egységes álláspontra ritkán jutottak, létformájuk és szociális összetételük egyaránt a csoportokra szakadozottságnak, s nem a fegyelmezett, céltudatos tevékenységnek kedvezett. Az egyes pártok társadalmi bázisáról L. Nagy Zsuzsa jó leírást ad. A Nemzeti Demokrata Párt mögött állt a kereskedelmi tőke, az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesület. Vázsonyi emellett a kiskereskedők és a kisiparosok védelmét is vállalni próbálta, ami persze nem mindig volt összeegyeztethető az OMKE érdekeivel. A párt harmadik támasza a fővárosi szabad foglalkozású értelmiség e

gy része, amelyen belül az ügyvédek és alkalmazottaik voltak a hangadók. Rassay részben ugyanezekre épített, de ő párthívei körének kiterjesztésével is kísérletezett. Budapesten olyan értelmiségi és polgári-kispolgári rétegeket vonzott, amelyek a demokratáktól hagyományosan távol maradtak. A tanulmány e társadalmi háttér elé állítva mutatja be a liberálisok vezetőit. A húszas években még erőteljes polgári politika legismertebb képviselője Vázsonyi. „Hatalmas, robosztus alakja, társaság- és életszeretete, rendetlen ruházata, a párton belüli s környezetével szembeni zsarnoki hajlama" egyaránt jellemzi a szónoklataira büszke ügyvédet, a kávéházi asztaltársaság okos emberét, és a Habsburg-világban miniszteri bársonyszékig emelkedő taktikust. Vázsonyi portréjánál adatszerűbb, tartalmasabb a Rassayról kapott pályakép. A zentai ügyvédként induló, igazságügyminisztériumi titkárként is boldoguló, ambiciózus fiatalember 1919 februárjában Bethlen István Nemzeti Egység Pártjához csatlakozott. A forradalmak bukását győztesként üdvözli, majd szerepet vállal az ellenforradalom berendezkedésében. Később önálló utat választ. Szembefordul Horthy kormányaival; a polgárság tekintélyének reprezentánsaként, lojális ellenzéki vezérként politizál. Bethlen, majd Kállay Miklós tárgyalópartnere, miniszteri bársonyszékre kacsingató méltóságos úr. (Mint nyugalmazott minisztert, Vázsonyit viszont a kegyelmes cím illette meg.) Milyen politikát tett lehetővé, illetve szükségessé ez a háttér? Milyen útra vitte a polgári pártokat az ellenforradalmi korszakban kialakult objektív és szubjektív motiváció, a történelmi helyzet és az egyéni meggyőződések-törekvések kölcsönhatása? „Mindkét párt elfogadta az ellenforradalmi rendszert, mint a proletárdiktatúra tagadását, s nemcsak a Tanácsköztársaságot, de a polgári demokratikus forradalomnak 1918 októberén túlmenő fejlődését is elutasította." Ideáljuk: a polgári magántulajdon, s az ennek „szentségét" biztosító, többpártrendszeres parlamentarizmus. Álláspontjuk egyszerre antifasiszta és szovjetellenes. Ezen az alapon is lehetséges volt azonban a két világháború közötti Magyarországon viszonylag haladó, rokonszenves célokért szót emelni. A polgári ellenzék szólás- és sajtószabadságért, általános és titkos választójogért, politikai jogegyenlőségért vívott küzdelme a munkásosztály legális pártjának törekvéseivel találkozott. Demokraták és szociáldemokraták együttműködésére is sor került, szövetségük azonban mindig csak bizonytalan, s átmeneti jellegű lehetett, mivel — az osztályérdekek ütközése miatt — mindkét oldalon szívós ellenállásba ütközött. A polgárok, sőt a kispolgárok többsége általában is tartott bármilyen radikálisabb baloldali irányzattól. Nem alaptalanul írta 1930. október 14-i vezércikkében az Újság: „Ezek a polgárok .. . forradalmiságtól merőben távol állva, a kormánytól várnák, ami bajukban kell s nem kapják meg." A liberális ellenzék a bel- és külpolitika számos főkérdésében nem, vagy alig határolta el magát a Bethlen-kormánytól. Balra nyitni a liberális ellenzék 1919 után soha nem kívánt. A húszas évek konszolidációs illúziói között így is — vagy épp ezért — őrizni tudta maradék tekintélyét, pozícióját. A harmincas évek új hazai és európai szituációjában viszont a polgárikispolgári rétegeket is a rohamosan gyorsuló polarizáció vitte balra, s még inkább jobbra. A liberálisok programját és közgyűlési frakcióját szétszórta a vihar, a nemzetközi és a magyar fasizmus „új rend"-je. Érvek és erő nélküli mozgalom utolsó mohikánjai jutottak csak át a felszabadulás utáni új világba, amely történelmünk szocialista korszakát készítette elő. (Akadémiai Kiadó.) Dersi Tamás 30 L Nagy Zsuzsa: 1 budapesti liberális ellenzék, 1919—1944