Budapest, 1973. (11. évfolyam)

12. szám december - H. Boros Vilma: A Rózsadomb hőskora

A Zárda utca (1898) telmesen susogó széllel és olyan fenyőillattal, mintha az ember hegyek magaslatain járna. Budapest ostroma alatt a környék lakosai egy szálig kiirtották a fenyvest, hírmondó sem maradt belőle. A Rózsadomb felületének mai kialakulását befolyásolta, hogy a hajdan lakatlan területeken mészkövet, budai márgát, sottert bányásztak. Két ilyen bánya közt megmaradt gerincen áll ma a tanácsháza. Bánya volt fent is: a „Gödör". Ma már villák épültek ebbe is, mint hegyoldalba, s előttük, a régi kút helyén, üzletházak állnak. Továbbmenve, szántóföldekre jutottunk. Itt hallottam életemben először (sajnos, utoljára is) pacsirtát énekelni. Itt figyelmeztetett édesanyám arra, hogy eső előtt a fecskék alacsonyan repülnek, mert a párás levegőben a legyek, szúnyogok is, amikre vadásznak, alacsonyan szállnak. A József-hegyen búbosbanka sétált előttünk ... Ezek mind eltűntek, de csodálatos módon megvannak még feketerigóink, cinkéink, a tavaszi éjjeleken hallgathatom fülemülénket. Sárgarigónk Az Apostol utca és Margit utca sarkán (1899) is visszatér minden évben a szomszéd gyümölcsösbe, ami csodamód megmaradt. A mi kedves körtefánk emlékét már csak nagynéném akvarellje őrzi szobám falán, meghalt diófánkéval együtt. Ez a fa magasabb volt, mint a házunk. Gyermekkorunk legnagyobb teljesítménye volt, hogy öcsémmel „megmásztuk", és az emeleten integettünk be halálrarémült édesanyánknak. Az üres telkek: gyermekkorunk végtelen birodalma, sétáink, játékaink, virágszedéseink helye! (Ma mind beépítve.) Ismertünk minden fát, bokrot. A tavasz kezdetét a sárga virágú sombokor jelentette. Aztán jött a hófehéren virágzó kökény, menyasszonyi ruhájában. Ismertük a magános mandulafákat, tövükben az ibolyákat, a selymes pihéjű lila kökörcsint, a sárga Adoniszt. A „Gombás telken" galambbegy salátátszedtem a húsvéti ebédhez. A Cipernovszky-kertben, meg a Statisztika-parkban ilyentájt nyitotta ki csodálatos kék tölcséreit a mesebeli fa: a Panlownia. A tízes évek végén felépült velünk szemben, Vigand Ede stílusában, a palotaszerű iskolaépület. Első lakói 1914-ben bosnyák katonák lettek. Bosznia akkor még a Monarchiához tartozott. A második világháború végén német katonák szállásoltak benne. A két világháború között kezdett „fellendülni" a Rózsadomb. Divatba jött. Újgazdagok költöztek ide, pöffeszkedő villákat építettek, nagy parkhoz és nem kis kerthez illő kerítésekkel, nagy kapukkal, garázsokkal. Egyszerre azon vettük észre magunkat, hogy suta, öreg házunk „villa" lett — elmúlt a hősi korszak! Kényelmes és drága helyen lakunk: mi, elsők, mi lettünk az utolsók, szegénységben és kopottságban élők. És jött a második világháború. Kertünkbe és lépcsőházunkba bombák zuhantak, minden ablaktábla összetört, leszakadt a lépcső, házunk falán a belövések százaitól származó sebek. Jóvátehetetlen pusztulás. Mindez szinte mesének tűnnék, ha nem őrizte volna meg a pionírok emlékét számtalan családi amatőr-fénykép, pontos hellyel, dátummal ellátva. És a gyermekkorra visszanéző emlékezet. A Margit utca (1899) A „Gödör" bejárata (1898)