Budapest, 1973. (11. évfolyam)

12. szám december - H. Boros Vilma: A Rózsadomb hőskora

Az Áldás utca felső szakasza (1899). Háttérben a háborúban elpusztult Pollák-villa voltak, igyekeztek megnyugtatni őket. Nekünk gyerekeknek szigorúan meghagyták, hogy a kontaktusokba belenyúlni nem szabad, mert áramütést kapunk. így ezek neve magunk közt csak „veszedelmes" volt, és borzadva néztünk rájuk. Utcánk — árok volt. Kapunk előtt 3 vagy 4 gyatra lépcsőn lehetett lemenni a mélyére, hogy a túlsó oldalon ugyancsak lépcsőkön kapaszkodhassunk fel a másik gyalogjáróra. Mesélték, hogy egyszer a félig elborult elmével bolyongó Erzsébet királyné éppen a mi lépcsőnkön ment le . . . Igen, ezek a ma már történelmivé lett nevek számunkra még élő valóságot jelentettek. Hiszen én még mint iskolás leány, álltam sorfalat a mai Hunyadi János úton Ferenc Józsefnek, amikor négyes fogaton felhajtatott a budai Várba. Amikor egy új, vállalkozó kedvű lakos költözött a Rózsadomb felsőbb részére, bútorát szekéren hozták fel. Magasan feltornyozva, erősen lekötve álltak rajta a szekrények, asztalok, székek. A szekér az Áldás utca vizes, sáros, göröngyös árkában felfelé haladtában ugyancsak ingott a rossz úton. Sokáig játszottuk, jobbra-balra hajlongva: „így billegett a bútoros kocsi." De az utcák rendezése után megtörtént az is, hogy egy automobil járt errefelé. Harsány kiáltásokkal hívtuk egymást a kapuhoz, csodát látni: egy kocsi, mely magától megy, lovak nélkül! Üzletek csak lent voltak, a hídnál, de vándor kereskedők jártak errefelé is. Hoztak gyümölcsöt, hátukon kosárban, olykor szekérrel is. Megálltak egy forgalmasabb helyen, kiáltozva: „Pómázi ropogós cseresznye! Gyerünk csak, gyerünk csak ide a sarokra!" Svábok kínáltak kőport a mosogatáshoz: „Reipszand! Kípór!" Jöttek a drótostótok: „Van-e valami drótozni? Fótoznyi!" Mindig ugyanazon a dallamon. „Esernyőt, napernyőt javítani!" jöttek árusok szép, felvidéki szőttesekkel, hímzésekkel is. Ezekből még ma is van nekem. A tót kosaras jött, meg a handlé, az ócskavasas: „Ócskavasat veszek! Öreg ruhát, kalapokat, ócska vasakat!" Ezek voltak a „boldok békeidők", amikor nem történt semmi (azaz: mi nem tudtunk róluk). Minden a helyén volt, minden fel volt találva, s a felvilágosult ész, afizika rendíthetetlen törvényei uralkodtak. A háború csak mint mese élt tudatunkban, ami többé már nem is lehetséges . . . Mikor az utcákat rendezték, utcai világítást is kaptunk. A hajdani lámpaoszlopok, bár nem használták őket, még nemrég is a helyükön álltak. Minden délelőtt jött a lámpatisztogató létrával, s a bekormosodott üvegeket belülről kitörülte. Rá vonatkozott a találós kérdés: „Jön, leteszi, felmén, lejön, felveszi, elmén. Mi az?" Szürkületkor újra jött, hosszú, hajlott botja végén égő lángocskával, és a lámpákat egyenként meggyújtotta. A gyermekek csodálva nézték a homályban egymásután kigyulladó fényecskéket. Vágyálmuk volt lámpagyújtogatónak lenni! A tízes évek nagy eseménye volt a sokáig tervezett szerpentin megépítése. A mai háromszögletű park helyén háromszögben húzódó házsorok voltak, olyan apró házakból, amilyen maradt néhány mutatóban a Margit utcában. Előttük hatalmas akácfák. Nyár elején mézes illatuk szállt a levegőben. Mi szerettünk a Margit körúti (most Mártírok útja) iskolából itt fent a dombon jönni hazafelé; közben a gyepes oldalban virágot szedtünk. A szerpentint László és * Blum mérnökök építették (olyan kitűnően, hogy jóformán azóta sem kellett javítani). Egyikük nagyapámnak tanítványa volt, s a földmunkák közben előkerült szép kagyló-kövületet elhozta hozzánk. Nagyapám az a „Müller" volt, akiről Karinthy a Tanár úr kérem-ben azt írja, hogy „szolgálatában állt az elektromos áram", s még a rossz tanulót is „jó vezetővé" tudta tenni. Egy másik tanítvány tervezte és készítette szecessziós stílusban vaskerítésünket, amely ma is megvan, a kapun M. J. (Müller József) betűkkel. 1906-ban szokatlanul nagy hó esett. A már elkészült úttesteken megindult a szánkázás. A kivilágított utcákon, a ragyogó fehérség közepette rohanó szánok és a vidám kiáltozás egészen új világot varázsoltak ide. Magasról indultak a szánok, a Szemlőhegy utca, az Áldás utca végétől, és lesiklottak a Zárda utcán (ma Rómer Flóris utca) egészen a Margit körútig. Megtörtént, hogy a sebes szán lent nem tudott fékezni, és belerohant az éppen arra menő villamosba. Balesetek történtek. Meg aztán a kocsik sem tudtak feljönni a simára csiszolt utcákon. így hát a rendőrség közbelépett, betiltották a szánkázást, és az utcákat felszórták. Ezután már csak a „Csacsi réten", meg a kis forgalmú utcákban volt szabad ródlizni. Vége lett a tündérvilágnak. Igen, a közlekedés nehéz volt télen, a csúszós, havas utcákon. De hogy milyen volt az utcák rendezése előtt, ősszel, azt csak az tudja, aki akkor itt lakott. Mert a rózsadombi sűrű, ragadós sár úgy tapadt a kerékhez, cipőhöz, mintha hozzánőtt volna, és pillanatok alatt akkora kölönccé lett, hogy azt emberi láb vagy kocsikerék felemelni nem bírta; de megválni sem tudott tőle úgy, ahogy a pesti homoktól lehet. Minthogy ősszel az utak járhatatlanokká lettek, előre be kellett szerezni minden élelmiszert télire. A spájzban nagy lisztesládákban zsákszámra állt a liszt (át kellett télen szitálni), meg a süvegcukor (ki ismeri ma már?), óriási bödönökben a zsír (ma virág van benne), és a tömérdek zöldség, gyümölcs, lekvár üvegekben, befőzve. Megtörtént, hogy édesanyám és testvérei bálba mentek. Ilyeneket a Vigadóban rendeztek; volt Jogászbál, Turista bál s így Tanárok bálja is. Hajnal felé bérkocsin tartottak hazafelé. Csak a kisebb lejtésű Bimbó úton lehetett ezt megkísérelni. De itt is megtörtént, hogy a kocsi beleragadt a feneketlen sárba, s nem tudott tovább menni. Nagy nehezen kikecmeregve a dágványból, visszafordult, utasai pedig valamilyen más kocsit kerestek, erősebb lovakkal, s olyan kocsissal, aki vállalkozott a nagy kalandra: felhajtani a Rózsadombra! Az első „pionírok" itt kisemberek voltak, mint mi: tanárok, köztisztviselők s hasonlók. Itt lakott Gyulai Pál, a Rózsahegy utca és Buday László utca sarkán. Ez utóbbit akkor Tudor utcának nevezték; mi úgy tudtuk, éppen a tudós Gyulai Pálról. Felesége, Szendrey Marika itt halt meg. Reá emlékezve írta szép költeményét: „A budai Rózsahegyen". A Szemlőhegy utcában volt földreültetett kis háza Váczy Jánosnak. Ő adta ki Kazinczy levelezését. Mindig drapp színű keménykalappal járt, s az iskolából hazafelé jövet gyakran cserfesen hozzácsatlakozik