Budapest, 1973. (11. évfolyam)

12. szám december - Román Kálmán: A fővárosi kéményseprés

szi az új dolgozót, megkérdezik, hol lakik, s szeretnék a lakóhelyéhez legközelebbi üzletbe helyezni. Csakhogy mindenki „bent" szeretne munkahelyhez jutni, mert sikk ,,a Belvárosban dolgozni". Inkább vállalják a napi két-három órás utazgatást. A segély leteltével viszont olyan munkahelyet keresnek, ami közel van a lakásukhoz. S ha közvetlen közelükben nincs Ruhanemű-fiók, kilépnek. A fiatalok kilépésének másik oka a már említett darabbér. A kislányoknak még nincs megfelelő gyakorlatuk, és a munkatempó is szokatlan. Hogy ne szegje kedvüket az alacsony teljesítmény után járó kereset, fél évig pótlékot kapnak, és segítik a beilleszkedésüket. Például olyan üzletvezetők mellé kerülnek, akik az első időben szabnak helyettük. Csakhogy a fél év hamar elszalad, s ha nem elég ügyesek, jövedelmük megcsappan. Ilyenkor körülnéznek, s a tájékozódás eredménye: kérik a munkakönyvüket. „Sikk" és — előítélet Vannak kerületek, ahol hatnyolc Ruhanemű-fiók is van, másutt pedig egy sincs. Mi ennek az oka? — A kereskedelemben, a szolgáltatásban elemi szabály, hogy üzletet nyitni csak forgalmas helyen érdemes — mondta Csontos Kálmán. — De az üzleti szemponton túl: ott van fiókunk, ahol helyet kaptunk. Vannak peremkerületek, ahol a tanács — a lakosság érdekeire hivatkozva — szeretné, ha nyitnánk üzletet, de helyiséget nem tudnak adni. Másutt van helyiség, van fiókunk, csak épp igény nincs. Néhány évvel ezelőtt huzamosabb ideig figyeltük egyes üzletek forgalmát. Kiderült, hogy a fiókokat nemcsak közvetlen környékükről keresték fel, hanem szinte a város minden részéből. Az ok: a megfigyelt üzletek közlekedési csomópontokban vannak. S az is kiderült, hogy olyan külső kerületekből is ide hozták a ruhát, ahol pedig van fiókunk. Szolgáltatásunk színvonala azonos „bent" és „kint". Csak éppen a közvélemény másként ítéli meg a peremkerületi varrónőt, mint a belvárosban dolgozót. Sulyok Katalin 17