Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Abody Béla: A Feneketlen tó

Abody Béla A FENEKETLEN TÓ Képzeljék csak el, itt a város közepén egy tó van. Úgy került a város közepébe, hogy a város terjeszkedni kezdett. Minden irányban kinőtte szűkös térképét, és bekerítette a tavat is. Tehát korántsem a tavon múlott a dolog. Más vidékek is így jártak a főváros környékén. Háromszor is nagyot nőtt Budapest. Először a századforduló környékén, másodszori lendülettel a harmincas években, végre pedig mostanában. Természetesen az erősödés és gyarapodás pubertás-jeleinek tünetcsoportjait nem lehet nagyon tudományosan elkülöníteni egymástól: a folyamat állandó. Szakértők szerint már-már kórosan hipertrófiás is. Jómagam a harmincas évek legvégén kerültem ide, mint első osztályos elemista. Egyemeletes házba költöztünk a vadregényes nevű Kökörcsin utcában. A házat hajdanában egy család építtette, kizárólag a maga használatára, őstelepesek voltak, a város szegélyétől kilométereket gyalogoltak a bozótos mezőkön, míg megfelelő helyre akadtak. Utóbb a család megcsappant. Apám, aki tudós volt, sokszor úton London, Göttinga és Magyarország között, éppen ilyen helyre vágyott. Vidékre a főváros tőszomszédságában, ahol az ember négyszemközt maradhat a gondolataival, s ha becsukja az ablakot, az egész külvilágot kicsukhatja az életéből. Bevonultunk hát a kereskedő-patrícius-család birodalmába, némileg megbontva a ház homogenitását életstílus és életharcok tekintetében. Először a kívánatos egyedüllétet élveztük, önmagunk, személyiségünk körvonalaival kísérleteztünk, szűkítettük, tágítottuk és formáltuk, nem ütközve közegellenállásba. Ha körülnéztünk az erkélyről, réteket láttunk, a mutatós, valóságos méreteinél jóval többet sejtető, szerencsés, üdvözlőkártyára való grafikai alakzatú Sashegyet, egy vasúti töltést, még gabonaföldeket is. Házat igazán keveset. A Kökörcsin utcát nem csekély városrendészeti fennhéjázással lehetett csak utcának nevezni. Az növelte az illúziót, hog}' körülbelül tizesével számozták a házakat, nem tudnám, milyen jogalapon. Talán előrelátásból ? Megérdemlik a hivatalnokok ezt a jóhiszemű feltételezést t Azt viszont jó néven vettük, hogy a környékbeli utcák (mondjuk inkább igy: utcafikciók) nevei bukolikusak voltak. Sokféle virág, állat és hajdani mezei foglalatosság nevét tanultam meg így. Ezek a princípium identitatis Aristoteles-i elve alapján keresztelt nevek időállóbbaknak bizonyultak, mint a „nomina stultorum", amelyekről még azt is mondták a rómaiak, hogy „iacent ubique locorum". A kökörcsin mindig azonos marad önmagával, zárt, hibátlan, pontosan körülírható fogalom. Az emberek devalválódnak a korízlés váltakozásával, a kökörcsin sohasem fog bojtorjánfüvet, légyölő galócát vagy vadsóskát teremni. No most a tó. Mint már említettem, ebben az időben a város másodszori rohamát indította a külterület, a házait körülfonó vidéki gyűrű ellen. A tó körülbelül félúton terült el a mi vadregényes környékünk és a lakásunktól a Duna-part felé tartó út első teljesen városias vidéke, a Körtér között. Ekkoriban, negyed százada, különös amorf látványt nyújtott. Ha jól kinyitotta a szemét az ember, észrevehette a civilizáció támadását a táj romantikája ellen. De a védekezést is. Épület nem övezte. Az egyik szegélyétől nem messze hatalmas grund, teknőszerűen jóval a talaj szintje alatt. Itt rugdostuk a labdát, váltakozó szerencsével és azonos becsvággyal. Úgy gondoltuk, a világon elérhető legmagasabb társadalmi rang a labdarúgósztáré. Ebben az elképzelésünkben a későbbi évtizedek sem cáfoltak meg bennünket, sőt igazolni látszanak. A másik oldalon „szabályos" teniszpályák terültek el; egy-egy túlméretezett „emelés" után mohó vízimadárként bukott a tóba a labda. Egyre gyakrabban tartottak válogatott mérkőzést is. Egyszer Cucelli, a hajdani olasz teniszfenomén ismételte meg a vízimadár-mutatványt,. de ő szántszándékkal, a bajnokunk, Asbóth (egykori Wimbledon-i harmadik) elleni vesztett mérkőzése után. A már említett út felől semmi sem takarta a Feneketlen tavat, egészen a járdáig terjeszkedett. Szemben a ciszterci szerzetesek újonnan épített, neobarokk fiúgimnáziuma és temploma. Valamivel messzebb, a templom másik oldalán — ezt a tótól már nem lehetett látni — Iánygimnázium. Talán a városrendészet tapintatos figyelmeztetése: különneműek kapcsolatában nem árt számításba venni a templom közvetítő és szentesítő szerepét. Sajnos ez — ha emlékezetem nem csal — nem mindig alakult a transzcendens menetrend szabályai szerint. A templom mögött, a Gellérthegy lábánál hívogató bozót húzódott, arra csábítva, hogy a rosszra hajló ifjúság megkerülje a szép épületet, földrajzi értelemben, de képletesen is. S a tilalom impozáns tárgyi jelenléte talán még csak növelte a kísértést. Viszont a statisztika arról tanúskodik, hogy a környék legtöbb házasságkötése (és válása) a két testvérintézet egykori növendékei között történt. A dolgok, ha némi kerülő ösvényeken is, de csak eljutottak a maguk társadalmi szempontjából elkerülhetetlen, tehát rendjénvaló kifejletükhöz, A tó történetéről különös legendák kaptak lábra, sőt félelmetes denevérszárnyat növesztettek. Aki sohasem látta, vagy csak fényképen ismeri meg, nyilván nevetségesnek találja őket. Én pedig nem szeretném, ha bárki is kinevetné gyerekkorom tájának mitológiáját, ezért elmondásuktól tartózkodom. (Nem beszélve róla, hogy most sokkal nevetségesebbnek érzem magam, felnőtten és mitológia nélkül.) Valószínű, hogy egy igen régi téglagyár lehetett itt. Sűrű nádas környezte, néhány ócska ladik szomorkodott a partján. Tábla figyelmeztette a sportkedvelő lakosokat, hogy a horgászat különleges állami engedélyekhez van kötve, és az intés megszegői személyes szabadságuk legelemibb princípiumait kockáztatják, sorsuk várható rossz alakulásának más fordulatairól nem is beszélve. Vízimadarak is táboroztak itt, akkor sem tudtam, most sem tudnám megmondani, mifajták. Talán impozánsabbak is voltak így, névtelenül. A tudományos besorolás okvetlenül leszűkíti, mert határozott irányba tereli a képzelet munkáját. A névtelenség a lehetséges névvariánsok teljes gazdagságát foglalja magába, semmit ki nem zár. Azt hiszem, a mítoszokra is akkortájttól járnak rossz idők, mikor az isteneknek egyszerre annyi nevük lett, és annyi minden pontosat tudtunk meg életükről, céljaikról, jogaikról. Mondhatni, az erejét próbálgató, ébredező tudományosság részletességével. Ami viszont a halak táplálását illeti, ezt semmi se tiltotta, s ez a tény gazdag lehetőségeket nyitott a tó történetében. A történelem táplálta a halakat. Az 1919-es forradalom bukása után, a bizonytalanság és veszélyeztetettség hónapjaiban, éveiben, nem egyszer hullát vetett fel a víz, jó volt nem kutatni, hogy került oda. Úgy látszik, az emberek nehezen disztingválnak, és ha elhitetik velük, hogy a gyilkosság bizonyos történelmi helyzetekben érdem, erősen rákapnak. A két háború között öngyilkosságok is történtek a Feneketlen tóban. Egy volt iskolatársam is itt végezte: félt odahaza megmutatni a bizonyítványát. A második világháború, az ostrom után romok töltötték fel a környék mélyedéseit, ez történt a már említett grunddal is. A tóval azonban nem tudtak megbirkózni, alakváltozás nélkül fogadta magába a váltakozó korok üzeneteit. Mindent megemésztett. Ezt a legendás állapotát 1959-ig őrizte, mikoris megkezdődött a környék nagyszabású parkírozása, és meghökkentő gyorsasággal a város legmodernebb, legcivilizáltabb táját alakították ki dolgos kezek. De erről később. 54