Budapest, 1973. (11. évfolyam)
11. szám november - Abody Béla: A Feneketlen tó
A tó környékének törzsvendégei is hozzátartoztak a tájhoz. Statikus, megbízható alkotóelemei voltak és maradtak. Megfigyeltem, hogy ezt a különös — nagyvárosi és vidéki, de semmiképpen sem kisvárosi és falusi — tájat, természet és civilizáció békétlen határmezsgyéjét nagyon kedvelték a különcök. Nem volt munkáskerület. (Most sem az: a legutóbbi statisztikák szerint a főváros egyetlen kerülete, amelyben nem a fizikai dolgozók vannak túlsúlyban.) Ritkább foglalkozási ágak képviselői telepedtek ide, sok művész, tudós, bizonytalan jövedelmű és hovatartozású bohém, író, artista, életművész széplélek. Csendes elmebetegek is szépszámmal; az előbbi foglalkozások közelében, mintegy karikatúraképpen — mindig gazdagon burjánzó tenyészet. Iskolás korunkban nem tudtunk betelni velük. Bámultuk a természet képzeletgazdagságát. Inkább elismeréssel, mint félelemmel vagy sajnálattal öveztük mutatványaikat. Megértően hallgattuk a Felség — redőnyjavító és Ferenc József császár édes gyermeke — aprólékos történeteit, amelyekkel tábornagyi, tengernagyi, szabadságharcosi és belügyminiszteri szerepéről tudósított bennünket. Bámulatosan fejlődőképes volt: az ötvenes évek elején már Churchill, Truman és Sztálin életének, terveinek meghitt részleteit köszönhettük neki. A világpolitika akkori állását tekintve, nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy szavai hitelesek voltak, és nagy szerepe volt a kialakításában. A Húszfilléres is a tó állandó vendége volt. Gomblyukában szegfű, inge télvíz idején is kihajtva. Mindenkitől húsz fillért kért. Szabott árral dolgozott, és nem lehetett megkörnyékezni: a többletet visszadobta, kevesebbet nem fogadott el. Kis biztatásra szobrot mosott zsebkendővel, a miséről kiözönlők szemeláttára. Ezt azonban csak baráti szívességből, esetleg kisfröccsért. Ató sarkában Fölháborító ült, hajdani professzionista birkózóbajnok, aki onnan kapta nevét, hogy ezt az egy szót őrizte meg a világ számára gyorsan romló emlékezetéből. Talán nem is az ő érdeme, hogy a kommentált jelenségek legtöbbje esetében neki volt igaza, s így sok fölös szószaporítást elkerült. Alkonyattájt minden hihető. Nappal inkább a város térhódítását lehetett észrevenni, a sokemeletes épülő házakat, iskolákat, szórakozóhelyeket, lassanként benépesült a lakásunk és a tó közötti terület, a foghíjas utcák szépséghibái eltűntek, a sötétedés azonban a régi, praehistorikus táj körvonalait hívta életre. Kimerészkedtek az utcára, akiket a nappali világ (nagyrabecsülésből vagy lenézésből) kiközösített. Hangosak lettek a kocsmák, elevenek a maradék bozótok. Az éjszakai világ a maga partizánmódszerével nap mint nap visszafoglalta azt, amit a fényesség védelmében elfoglaltak tőle. Alkonyattól napkeltéig ennek a legendás világnak a törvényei voltak érvényesek. Nappal az egészség érzetét és látványát szuggerálta a környék. Aztán ütött az óra, és a homályban a régi, legendás „telepes-korszak" kelt életre újfent, hihetővé varázsolva az őrültek képzelgéseit, a régi történeteket, a genius loci hitvallását, az ősi, gyerekkori tájakat. Ezekből még ma is tartja magát valamennyi, ha a félhomály és a képzelet siet az emberkézzel átalakított táj segítségére. Ezek az átalakítások a közelmúlt esztendőinek eredményei voltak. Tárgyilagosan megállapítható — tehát nem csak mi> 5 ,kerületiek" valljuk —, hogy vidékünk a főváros egyik legszebb vidékévé formálódott. Egyik legszebb, és okvetlenül a legkorszerűbben kiképzett vidékévé. A Bocskay út, amely a tó és házunk között futott, főútvonallá rangosodott. A tavon díszmadarak, mellette hipermodern vendéglő-büfékombinát. Néhány méterrel odébb Buda legnagyobb szabadtéri színpada és premier-filmszínháza, a Bartók Színpad. A teniszpálya is elfoglalta a céltalan réteket. Virágnevű kis utcáink házaira újabb emeleteket húztak, reggelente ébredező autók sorára nyílik a szem. összefüggő parkrendszer született a tótól a lakóhelyünknél is jóval távolabbra eső területig. Sokemeletes, sokablakos, modern színekben játszó házak övezik, rengeteg üveggel. Közöttük mindenütt fű, virág, játszótér, szökőkutak. Lokálpatriotizmusunkat emeli a tudat, hogy a tó környékének rendbehozását, a parkírozást önként jelentkező fiatalok végezték, jórészt a két nagy gimnázium tanulói, egyetemisták és távolabbi üzemek fiatal munkásai. Mindenki csak egy-két órát dolgozott, de szorgalmasabban, mint ha pénzért tenné. Pénzért virtus a naplopás, bravúr a semmittevés, de így, elszámolási kötelezettség, sürgetés .és kényszer nélkül színtiszta élvezet a munka, és nincs kit becsapni. A kerület fiataljai maguknak dolgoztak, és élvezik is munkájuk gyümölcsét. A régi táj elvesztése miatt érzett nosztalgia a fiatalkor elvesztésének szelíd fájdalmává finomul. Ki tudja, ráismerünk-e tíz év múlva hajdani lakóhelyünkre ? Persze a kérdés így, ebben a formájában kissé érzelgősen hangzik. Nem szabadna életünk más összefüggéseiből kiszakítani. Ki tudja, önmagunkra ráismerünk-e majd tíz esztendő múltán? Kosztolányi Dezső BUDAI IDILL Hopp, ugorjunk fürge szánra, menjünk a hegyekre fel. Csillog az ezüst barázda, villog a havas lepel, friss, fehér hó hull a tájon, cseng a csengő, s mint egy álom lép eléd sok ó csuda, régi várú Ó-Buda. Rántsd meg a vén csengetyűt, jó szivet lelsz mindenütt, orrán régi pápaszemmel nyit kaput egy tisztes ember, s nem találja a helyed. Kérdez és felel, nevet. Otthonos, nemes szívesség unszol egyre: „Tessék, tessék." Jő a kancsó, forg a tál, s a fehérlő kályha öblén a hasábfa dübörögvén rózsaszínű pára száll. És a tiszta kis szoba a barátság temploma. Minden olyan egyszerű, oly finom, babaszerű. A szagos, langyos borúból titkosan dereng a bútor, s ami kedves, ami szép: régi óra, régi szék, régi album, régi naptár, mely napot rég nem mutat már, fönn a kályhán szerteszéjjel findzsa-sor, aranyszegéllyel, aztán föntebb a befőttek, ódon, zöld üvegpohár, s a vén lámpa kedves árnya imbolyogva szálldogál. A terítős asztalon régi könyv, egész halom, múlt időknek bölcsei, Kisfaludy, Kölcsey . . . Itt a gomb is szent ereklye, itt a porszem is csuda. A szobákba, a szívekbe Biedermeyer stílusa. Ám a német szó ma ritka, csak ha nagy a gazda titka, akkor mondja németül. Német erkölcs, jó magyarság hű barát lett itt hamarság, tiszta frigyben egyesül. Hisz e sziklás, büszke vén föld ezredéves bús regét költ. Régi nóta, régi monda. Vén basák fürödtek itten a kénes, zöld, lanyha vízben, s látta Mátyást a hegy orma. Régi emlék újra kel még, régi fullánk újra szúr és a hangzó ős magyar szó büszke földjén újra úr, s hálósipka, ősi virtus, népi szólás, germanizmus, háziasság, régi kedv, józan mérték, égi nedv, gyönge doh-bűz, kis csiriz-szag, otkolon- és szappan-illat, csöndbe foly egymásba által, mint ó parfüm illatával a konyhába fojtva főlő káposztának illata. A jó gazdasszony előjő — a szíves mosoly maga — régi módi, sima hajjal, s kérd, kinál nevetve halkkal, a kötényén — ó, mi furcsa! — lóg a pince, kamra kulcsa. Szétnéz s a konyhába illan — mert a jó ebéd a fő — a fánk puffadoz a zsírban, kácsa, csirke, pulyka fő, bugyborékol a fazék. A leányka szótalan, tudja: hallgatni arany, arcán ifjúság az ék. És a vendég, hogyha szól, lopva, félve válaszol, a beszéde — hallga, hallga —, mint zenélő óra hangja. Az ősz néni — hangja vékony — okuláréval köt és fon, s hogyha bekerül akárki, kész a lakzi, kártyapárti. Mindenütt jómód, középszer, víg pazarlás józan ésszel. Otthonosság — kedves és szép — fürge készség, friss egészség: ez a kincsük őnekik. És a dalt is szeretik. Kedvük vidor, lelkük éber, S néha este tétován zeng föl a kis zongorán áradozva, sírva Weber. Félre zord gond, ásitó bú, a fehér fák közt a hó fú, fázva zúg a téli kert, zúzmarás nyomor diderg. A közelbe s mégis messze, a folyón túl zajba veszve, fénybe, ködbe, kéjbe, könnybe, küzdve, nyögve és hörögve villámtűzbe kél az est. Rongyselyembe kárhozottan hadd vergődjön, sírjon ottan háborogva, zúgva Pest. 55
