Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Vörös Károly: Miből épült Budapest?

fővárossá emelkedése csak tovább növelte az érdeklődést az itteni építkezések iránt. Hiszen a házbérjövedelem a befektetett tőke gyors visszatérülését, de azután is sokáig (kivált az említett adókedvezményektől támogatva) jóval magasabb és gyorsabb profitot biztosított, mint az ipari befektetés. Ugyanakkor a fővárosi bérház éppen nagy jövedelménél fogva igen alkalmas volt arra, hogy tulajdonosának más irányú vállalkozásához a szilárd tartaléktőkét szolgáltassa, vagy ilyenhez bármikor könnyen és gyorsan nagy összegű jelzáloghitelt biztosítson. A háziurak éltek is a lehetőségekkel: a budapesti ingatlanokra nyújtott jelzáloghitelek összege 1896-ig már több száz millió koronát tett ki, nem csekély szerepet játszva például az olyan ipari vállalkozások induló tőkéjének biztosításában, mint aWeiss Manfréd Művek (a két Weiss testvér mögött 19 nagy pesti bérház állott biztosítékul). A profitszerzés megannyi lehetősége De csakhamar már ezek a lehetőségek sem elégítik ki a minél nagyobb profitra törekvő tőkét. Házak azonnali építése mellett legalább olyan jó üzletet kínált az ekkor még olcsó külvárosi telkek összevásárlása s annak kényelmes kivárása, hogy a város növekedése — a végül idáig is elérő közművek, villamosvonalak, kövezett utcák révén — a telkek értékét néhány év alatt többszörösére emelje, és ott is kifizetődővé tegye az építkezést. Akiknek módjukban áll, siettetik is ezt a folyamatot. A városi közlekedési vállalatok, kivált a helyiérdekű vasutak (éppen 100 éve a fogaskerekű vasúttársaság is) pl. a tervezett járatok mentén már előre összevásárolják a még üres, olcsó, de a vonalak kiépültével majd aranyat érő telkeket. Hogy ez mit jelentett? A majdani Wekerletelep a 60-as években még csak legelőnek, sőt futóhomokja miatt annak is alig volt használható; az ennek megfelelően olcsón megvásárolt városszéli 300 holdért 1907-ben az állam ölenként 6 és fél, összesen 3 millió koronát fizet ki atulajdonos Sárkánycsaládnak;akőbányai Óhegyen tervezett másik lakótelep telkéért pedig ölenként 8, öszszesen közel 1 millió700 ezer koronát. De nem kisebb hasznot jelentett az, ha az ötletes ember a 70—80-as években ipartelepítés elmén kedvezményes áron vásárolt telket a fővárostól. A látszat kedvéért ott sebtében felépített kóceráj, néhány bódé, egy-két szurokfőző üst majdani elbontása igazán nem állt arányban azzal a haszonnal, amit az így különösen olcsón szerzett teleknek bérház céljára való hasznosításával nyert. Ám ez az utóbbi machináció már „bűzlik", s a főváros a 90-es évekre megszünteti az efféle kezdveményes telekeladásokat, a világháború előestéjére pedig már bevezeti a telekérték emelkedéséből származó felbecsült haszon külön megadóztatását is. Addigra, 1912-re azonban a budapesti nyers házbérjövedelem az 1874. évi 45 millió koronáról már 180 és fél millió koronára nőtt, tehát megnégyszereződött. Ha sokat fektetett is be a tőke Budapest építésébe, haszna még óriásibb volt. Hiszen a világháború előtt már hét esztendő nyers házbérjövedelme kiadta a 40 év alatt a lakóházépítésbe fektetett teljes összeget. Ahhoz, hogy a tőke a várost felépíthesse, szüksége volt a budapesti városépítés harmadik összetevőjének közreműködésére is: a tervező építészére és a terveket kivitelező, az építőmunkát ténylegesen megszervező, lebonyolító építési vállalkozóéra. A kor városépítéséről szólva ma már csaknem kizárólag a nagy építészek emléke él a köztudatban: Ybl, Steindl, Hauszman, Alpár, Lechner, Lajta, Petz neve — hogy csak a legismertebbeket idézzük —, a nevek mögött közismert, nagy, a városképet ma is meghatározó alkotásaik sorával. Ám az építés és annak minden eleme — a tervezés és még inkább a kivitelezés — nagyon is szervesen illeszkedik be a tőkés gazdasági rendszer munkamegosztásába; és ha azon belül más jellegű is a feladata, mint az építtető nagykereskedőé, bankáré vagy nagyiparosé, a tőkés rend törvényei alól sém szervezési, sem üzleti vonatkozásban nem vonhatja ki magát. A nagy építőművészek mögött is már saját tervező irodák állnak: komoly vállalkozások, amelyekben a főnök által felvázolt tervek egyre szaporodó és egyre kevésbé látványos részletkérdéseit, a nagy házak építkezésével már nélkülözhetetlenül együttjáró statikai számításokat, az épületgépészeti munkákat többé-kevésbé névtelen kisemberek dolgozzák ki, s ők rajzolják meg az egyre nagyobb számban szükséges, egyre részletesebb és jórészt sehol meg nem őrzött kiviteli részletrajzokat is. Gyorsan és pontosan, hiszen a nagy megrendelésekért kemény harcot kell vívni a tetszetősebb, jobb tervet kínáló konkurrenciával. Mindez nem csekély befektetést és fenntartási költséget igényel az építésztől; igaz viszont, hogy a valóban nagyszabású tervezéseket jól meg is fizetik! Steindl például a parlament tervezéséért — az építkezés művezetésével együtt — összesen fél millió koronát kap; ebből persze neki kell fenntartania hosszú éveken át a tervezés teljes, nagy létszámú irodáját, valamint a művezetés személyzetét is. Kevésbé van szem előtt — ki is emlékszik ma már akár egynek a nevére is! —, de még sokkal nagyobb hasznot hajt maga a kivitelezési vállalkozás. Nem a nagyszámú kisebb-nagyobb kőművesmesterre, építőmesterre gondolunk — bár az ő hozzájárulásuk a városépítéshez mennyiségileg kétségtelenül rendkívül jelentős —, hanem a hatalmas tőkéket mozgósító építkezési vállalkozókra, akik egy-egy nagy beruházás egész lebonyolítását elvállalják. sokszor még a tervezőkkel is maguk szerződve, vagy éppenséggel saját tervezőirodákat tartva fenn. A vállalkozók közül többnek saját téglagyárai, kőbányái, fűrészüzemei is vannak; olykor maguk is vásárolnak olcsó, városszéli üres telkeket, hogy néhány év múlva nagy haszonnal adjanak túl rajtuk, vagy hogy megfelelő időben saját rezsiben építsenek rájuk, és a kész házakat adják el még busásabb haszonnal. Az Új-Lipótváros, a Csikágó vagy a Lágymányos felépítésének hasznán Is elsősorban néhány tőkeerős, nagy építési vállalkozó osztozik. Mindez természetesen hatalmas tőkét igényel, de hatalmas a haszna is; az 1840—70-es évek nagy építész dinasztiájának, a Kasselik családnak utolsó sarja után 13 millió arany korona értékű hagyaték marad! Budapest nagy építkezési vállalkozói előkelő helyeken állnak a főváros legnagyobb adózóinak jegyzékein. Ki fizet? Kapitalista állam, építtető és épitő tőkés végül is kinek a zsebéből húzták elő azokat a százmilliókat, melyekkel egymást kifizették vagy éppenséggel megajándékozták? A szálak Budapest városépítésének további tényezőihez: az építőmunkáshoz és legvégül a budapesti lakoshoz vezetnek. Az előbbi verejtékes munkájával az építési vállalkozó, a másik a házbér ugyancsak keservesen megkeresett koronáival a háziúr hasznát biztosította — mindketten pedig még egyszer, az állam által adott kedvezmények révén kiesett házadó jövedelmet más utakon pótló állami adó és városi pótadó terheket viselve (utóbbiban már az egész ország lakosságával osztozva) —: végül, ha közvetve is, de a leghatalmasabb eszközökkel ők járultak hozzá Budapest felépítéséhez. Közülük kerül ki a városépítés negyedik, de közvetlenül a legfontosabb tényezője: a budapesti építőipari munkásság. Sokezres és egyre növekvő számú s differenciálódó hadsereg, magvában a kőműves, ács, épületasztalos, kőfaragó, épületbádogos stb. szakmunkásokkal, köröttük az építési szezonra már kora tavasszal megérkező még hatalmasabb, a századvégig még jórészt szlovák, majd egyre nagyobb arányban magyar napszámosréteggel. (Az építkezések gépesítése még nagyon kezdetleges: malter, tégla és a sokféle egyéb építőanyag a budapesti építkezések legnagyobb részén még a világháború előtt is emberi erővel — legfeljebb kezdetleges, ugyancsak kézierővel mozgatott ősi szerkezetekkel — jut fel az emelkedő házfalakra.) A munka szakmunkás és napszámos számára egyaránt kemény és veszélyes, nemcsak a sűrű balesetek, hanem a munkával együttjáró betegségek, főleg a tbc miatt, mely az építőmunkások között a halálozások 80%-át okozza. A munkaidő kezdetben napi 12 óra, másfélóra pihenővel. A fizetések is alacsonyak; később az akkord-bér még jobban csökkenti a kereseti lehetőségeket. Kereset csak az év egy részében van, az építőipar idényjellege miatt, és ez nemcsak a napszámosokat sújtja; kivált az építési dekonjunktúrák idején a munkaadók a fenntartott szakmunkás keretet is igyekeznek télidőben a minimálisra csökkenteni. És mint minden szegény embernek, úgy az építőmunkásnak is rendkívül megnehezítik a helyzetét az igen kedvezőtlen lakásviszonyok, a kor Budapestjének rettenetes tömegszállásai. A tőke vasmarkának szorítása talán azért sem csökken, mert sokáig — kivált anapszámosság révén — állandóan nagy volt a munkaerő-kínálat. De e szorítással szemben az építőipari munkásság körében a 80-as évek közepére már nagyszabású szervezkedés bontakozik ki. 1884 nyarán zajlik le első nevezetesebb sztrájkjuk, némi eredménnyel, mely azonban a következő években lassanként veszendőbe megy. 1897-ben már aszociáldemokratamunkásmozgalom szervezi a sztrájkot a munkaidő csökkentéséért, az órabér bevezetéséért és minimálásáért, a szakközvetítés megszervezéséért, a május 1-i munkaszünetért, a tisztességes bánásmódért. Az építőiparosok összefognak, sztrájktörőket hozatnak, és a sztrájk csupán minimális eredménnyel zárul. Tanulságait mindkét fél levonja: a munkásság egyre szorosabban tömörül a MÉMOSZ -ba, amelynek Bokányi Dezső személyében nagyszerű szuggesztív szervezője támad — és az építőipari munkáltatók is megalakítják szövetségüket (melyet a munkások keserű gúnnyal Kutyaszövetségnek neveznek el). Az 1905-ben kirobbant áprilisi sztrájkban a kormány beavatkozása egyes pontokon a munkásság javára hoz kompromisszumos megoldást, ám a következő évben a munkavállalók — felhasználva az építkezési dekonjunktúrát — brutálisan felrúgják a megegyezést, visszakozni nem hajlandó munkásaik tízezres tömegét pedig kizárják. A munkásság azonban most nem enged: a munka 24 hétig áll — az ácsoknál éppenséggel egy évig —, a munkásszolidaritás pedig megakadályozza sztrájktörők alkalmazását; a munkaadók végül is engedni kényszerülnek. Pedig a tőkéseknek az állam is segítségére siet, nemcsak a karhatalom kíméletlen bevetésével, hanem azzal is, hogy kimondják: az átadási határidő sztrájk következtében előállt késéseiért a vállalkozó nem felelős, kártérítésre tehát nem kötelezhető — ami a munkásságot erős fegyvertől fosztja meg. És ötödikként — de nem utolsósorban — Budapest megépítésének egykori tényezői között idézzük magát a fővárosi lakost, a ,,partáj"-t: afőbérlőket, az albérlőket, az ágyrajárókat — azt a hatalmas, többszázezres tömeget, amely a városépítés sok száz milliós költségeinek, hacsak közvetve is, de legnagyobb részét hordozni kényszerül. Mert a tőke profitvágya nem áll meg a ház bérből, a telek értékemelkedéséből vagy az adómentesség ügyes kihasználásából várható, önmagában is tisztes haszonnál. A városban krónikus a lakásínség — és ezen az sem változtat, hogy a konjunkturális időszakoknak az építkezésekben megfigyelhető túlfutása folytán nem egyszer drága, 47