Budapest, 1973. (11. évfolyam)
11. szám november - Vörös Károly: Miből épült Budapest?
nagy lakások százai állnak üresen. A szegény emberek viszonylag olcsóbb lakásainak állandó a hiányuk. S az igazi hatalmas hasznot az ilyen lakások építése, a nagy lakáséhoz képest számszerűleg persze jóval alacsonyabb, aránylag azonban jóval magasabban megállapítható bére hozza. Hiszen 1908-ban egy, a legszélsőbb külterületen, s ott is mellékutcában fekvő, konyha nélküli, csupán egyetlen helyiségből álló „lakás" évi bére 150 koronát (ami kb. a legjobban fizetett, az ún. „lógógépen" dolgozó kőműves egy havi fizetésének felel meg) tesz ki; ugyanez a „lakás" a belterületen, de még ekkor sem a belvárosban már 250 korona; ugyanitt a szerény, de már szoba-konyhás lakás bére eléri a 360 koronát. Ha meggondoljuk, hogy az ilyen lakások száma Budapesten ekkor elérte a 100 ezret, és 1910 körül pl. a mai Diószeghy Sámuel utcában mindössze 4, csupa szoba-konyhás lakásból álló bérkaszárnyában (házanként mindössze egy-egy fürdőszobával és emeletenként egyegy több kagylós W.C. helyiséggel) több mint 2 ezer ember lakik — és Budapest ezeknél még sokkal rosszabb lakásokat is felmutat! — világos lesz, hogy nem egy öreg nyomortanya viszonylagos jövedelme felülmúlja a belvárosi bérpalotákét. Nem utolsósorban azért is, mert a lakók szegénységük miatt semmiféle követeléssel nem lépnek fel a lakás javítását vagy modernizálását illetően, hiszen tisztában vannak vele, hogy annak költségeit is rájuk háríthatják a háziurak — akik pedig profitjukat a lakbérek állandó szemérmetlen növelésével amúgy is hatalmasra növelhetik. Lakbéruzsora A lakbéruzsorát csak fokozza, hogy nem egy kényelmes háziúr az egész, egyre jobban düledező házat, ill. abban a házbérszedés jogát bérbeadja. Elképzelhető, hogy a bérlő — a bérleten maga is keresni akarva — hogyan emeli a házbéreket, és milyen kíméletlenül alkalmazza a felmondás fegyverét Kíméletlenségben háziúr vagy bérlő nem különbözik egymástól: ennek a bizonyságaként házbérnegyedkor (a lakbért negyedévenként: május, augusztus, november és február 1-én kellett fizetni) a századfordulóra Budapest utcái a kényszerű lakásváltoztatók szegényes lomokkal terhelt kézikocsijaival vannak tele. És a rendőri razziák egyre zsúfoltabb tömegszállásokra nyitják rá az ajtót: a magas lakbért csak minél több albérlő, ágyrajáró befogadásával lehet ellensúlyozni. A lakbéruzsora miatti elkeserdés végül 1909—12-re az SZDP kezdeményezésére lakósztrájkokhoz vezet: egész budapesti házak lakói megtagadják a bérfizetést, s ugyanakkor plakátokkal ragasztják tele a düledező házakat, felszólítva a közönséget, hogy ne törjék meg a sztrájkot: a házban ne béreljenek lakást. A sztrájkok hetekig húzódnak. Van, ahol az elkeseredés már tumultuózus jeleneteket, rombolásokat is eredményez; nem egy ház udvarán felakasztják a tulajdonost jelképező szalmabábut. A tömegmozgalommal szemben már a hatóság is csak az egyezkedést tudja tanácsolni a tulajdonosoknak, hiszen a karhatalommal való kilakoltatás fegyverét ilyen szervezett tömegekkel szemben nem merik alkalmazni. (A kilakoltatás örökké fenyegető réme volt a pesti szegényembernek. A két nyári házbérnegyed körül megszokott kép volt: bútorukkal, lim-lomjukkal, gyerekeikkel az udvaron, utcán, kapu alatt napokig tanyázó „kitett" családok.) A mozgalom és az elkeseredés méreteire jellemző, hogy 1910—11 tizenkét hónapja alatt 223 házban 1326 bérlő sztrájkolt. 180 ház esetében a háziurak meghátráltak, új, méltányosabb szerződéseket kötöttek, és csak 11 házban mertek a kilakoltatás eszközéhez folyamodni. A lakbérkiesést és a lakók által a sztrájk során okozott károkat a tulajdonosok persze előbb-utóbb kerülő utakon ismét beszedik, sőt a védekezés módjait is megtalálják. A konfliktus tovább éleződésének csak a világháború fog véget vetni. Háziurak és lakók — éppúgy, mint építőmunkások és vállalkozók — ilyen végsőkig kiélesedett konfliktusa újból rámutat egyrészt a városépítő tőke valódi forrásaira, másrészt arra, hogy mindez nem csupán azért van, mert Budapest háziurai gonoszabbak külföldi társaiknál (hiszen pl. a londoni háziurakról Shaw írt szörnyű, gyilkos szatírát). Nem gonoszabbak — ám, ha az egykori Budapest építése nagyszabású tőkés vállalkozás is volt, kibontakozása során is a tőkés rend logikája szerint elkerülhetetlenné válta munka és a tőke konfliktusa. Súlyos és kiterjedt árnyékot vetve mindarra, amit a városépítés elsőnek említett tényezői: állam, építtető és építkezési vállalkozó tőkéje és szervező készsége kétségtelenül nem lekicsinylendő teljesítményként létrehozott. Egy állam nagyhatalmi illúziói, tőkés vállalkozók hatalmas pénzei, nagy építészek tehetsége, kizsákmányolt építőmunkások, és másféleképpen, de ugyanígy kizsákmányolt lakók házbérbe fizetett keserves keresete, e sokféle és egymással sokban ellentétes energia feszültsége: mindez és mindennek ellenkezője egyaránt ott van beépítve Budapest e korban épült falaiba — mint a város kőnél, betonnál, téglánál elsődlegesebb, erősebb, meghatározóbb építőanyaga. Utcáinkat járva, a város sokszor lenyűgöző látványa mögül meghalljuk-e ezeknek szavát is? 48 Vasquez P. K. kőrajza (1837) Látkép a századfordulón (Klösz György (elvétele)