Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Vörös Károly: Miből épült Budapest?

Vörös Károly Miből épült Budapest? Ha sétálva vagy dolgunk után járva, a megszokott és az életünk természetes keretének érzett látványtól kissé elidegenedetten, az idegen nagyvárost járó turista szemével nézve megyünk végig Budapest hagyományos, a körutaktól befelé elterülő városnegyedein, előbb-utóbb meglepetéssel tudatosul bennünk, hogy mai életünknek valójában egy nagyrészt régies város szolgál mindennapi keretéül. Régies — mert végül is nem régi, hiszen hovatovább csak néhány műemlék-értékű épület története nyúlik vissza egy évszázadra. Ám mégis, a város magvának építészeti képét — épp úgy, mint döntően alaprajzát is — nagyjából a kiegyezéstől az első világháborúig eltelt félévszázadnak a jegyei határozzák meg. Hogyan — és mennyiért? A fejlődés, a város megépülése — hála a városépítés-történet szorgos kutatóinak — ma már részleteiben is világosan áll előttünk. Ismertek főbb szakaszai: a városegyesítés éveinek nagy, de hamar lehanyatló építési kedve; majd a 80-as évek második felének és a millennium körüli éveknek újabb meg újabb, egymástól néhány stagnáló évvel elválasztott hullámai; végül a századforduló után kibontakozó újabb, az 1909-től csaknem a világháborúig terjedő mindennél nagyobb építési fellendülés. E korszakok során épültek be először a Lipótváros, majd — a 80-as évektől, kivált a Sugár út és a Nagykörút kiépüléséhez kapcsolódva — a Teréz- és Erzsébetváros még üres, vagy korábban csak kis házakkal beépített területei; a század végére jön létre többek között a nevében is az építkezés amerikai lendületét idéző városnegyed, a Csikágó, s indul meg a József- és Ferencváros, valamint Buda — ekkor főleg a Margit-híd környék — átalakulása; az Erzsébet-híd építése ekkor formálja át a Belváros arculatát. Majd a háború előtti évek — az Újépület lebontása nyomán — a Szabadság tér környékének átalakulását s főleg a Lágymányos kiépítését hozzák magukkal, és ekkor vesz nagyobb lendületet a budai hegyvidék összefüggő beépítése is a Rózsadombon és a Kis-Svábhegy aljában. A város ilyen rohamos épülése azonban nemcsak egyszerűen terjeszkedés volt, hanem — mint utaltunk rá — átalakulás is. Nemcsak addig üres grundok épültek be; a már régebben beépült területen is egyre több öreg ház adta át értékes telkét hatalmas bérházaknak. Az átalakulás méreteit legjobban az emeletmagasságok változása érzékelteti: Budapest akkori belterületén a házak száma 1870-től 1910-ig 8565-ről 14 059-re, (ennek során az 1880-ban 118 800 szoba szám 1910-ig 274 491-re), a szinteké pedig 11 561-ről 30 605-re nőtt. Ebben a növekedésben a három- és ennél többemeletes házak számának 200-ról 3264-re, tehát 16-szorosára való emelkedése játszotta a főszerepet. E hatalmas méretű építési tevékenység — most már beszámítva az ugyancsak fejlődő, ám az első világháborúig még sokkal kevésbé kiépült külterületek építkezési költségeit is — természetesen nem volt olcsó vállalkozás. 1874 és 1912 között Budapest építkezései kereken 1800 millió koronát emésztettek fel; ebből lakóházakra kb. 1300 millió jutott. 1867 és 1883 között a legfontosabb középületek megteremtése volt a feladat: e célra a főváros csak ebben az időszakban mintegy 75, az állam 127 millió koronát ruházott be. A lakóházakra fordított 1300 millióból 1886-tól 10 év alatt kb. 306 millió került felhasználásra; ugyanezen összeg elköltéséhez 1896 után már 5 esztendő építkezése is elégséges volt: míg 1906 és 1912 között, immár mindössze 7 év alatt, a beruházások összege elérte a 470 millió koronát. A városkép átalakulását jól érzékelteti, hogy az egész 1300 millió korona 67%-át a három és több emeletes házak építése emésztette fel. Állami igény — és a nagytőke De ha immár tudjuk is, hogyan épült fel fél évszázad alatt Budapest mai magva és mennyiért — ez még nem ad választ arra a legfontosabb kérdésre, mely a várost építő nagyon is összetett erők, sokrétű tényezők megismerése felé vezető út kapujának kulcsa: miből épült fel Budapest? Itt persze elsősorban nem az építőanyagról van szó (melyről jól tudjuk, hogy túlnyomó része a Sóskút környéki kőbányákból, a várost övező puszták agyagos talajára telepített téglagyárakból, Felsőmagyarország erdőiből és a Szerémség cementgyáraiból jutott Budapestre), hanem sokkal inkább arról: milyen társadalmi és gazdasági erők, tényezők és megfontolások álltak azok mögött az energiák mögött, amelyeknek erejéről a városépítés számai és összegei adnak képet? Az erők közül először az állam, ill. a mögötte álló magyar uralkodó osztály igényét kell említeni, mely egy reprezentatív főváros gyors kiépítését követélte. Olyanét, mely alkalmas arra, hogy egyrészt tökéletesen kielégítse az állam és a gazdasági élet csaknem egészében Budapesten összpontosult legfőbb központi funkcióinak reprezentatív igényeit is; másrészt — mint a gazdag bankár számára a tekintélyes villa — ezáltal az egész világ előtt bizonyítsa is a magyar állam anyagi erejét, stabilitását, kultúrájának, egész életmódjának európai színvonalát. És végül, hogy ragyogásával és nagyvárosiasságával vonzó erőt gyakoroljon a Balkán ekkor felszabaduló, a magyar állam és gazdaság érdekkörébe bevonni kívánt államaira; alkalmasan arra is, hogy — mint azt Jókai Mór a városegyesítés évében a Jövő század regényé-ben megírta —, majdan az egész Monarchiának is valódi központjává váljék. Ennek a sokoldalú igénynek jegyében veszi kezébe az államhatalom — a Közmunkatanácson keresztül — a főváros országos funkciókat szolgáló építészeti munkáinak irányítását. És ha egyrészt korlátozza a telektulajdonosok azon törekvését, hogy a főváros minden talpalatnyi területét minél alaposabban beépítsék, másrészt ugyanezeknek a telektulajdonosoknak ajándékot is ad: igen jelentős adókedvezményekkel ösztönzi őket a város lehető leggyorsabb nagyvárosi kiépítésére. Már 1868-ban teljes adómentességet kapnak az új házak (15 évit, ha üres telekre, 12 évit, ha lerombolt ház helyére épültek). 1871-ben a Sugár út és a Nagykörút házai ezen túlmenően további 15 évre felmentést kapnak az ingatlanadó alól, csak a jóval kedvezőbb kulcsú jövedelmi adót kell fizetniök. 1875-ben a budai Duna-part és egyes budai főútvonalak, valamint a Kis- és Nagykörút között a 2 éven belül megkezdett, legalább egyemeletes épületek kapnak 25 éves adókedvezményt; 1892-ben a Kossuth Lajos utca kiszélesítése során az itt 10 éven belül megépülő új házak már 30 évi adómentességben részesülnek. Ugyanezt kapják meg 1894-ben az Újépület helyén, valamint a Városház és a mai Semmelweis utcákban 10 éven belül megépülő legalább kétemeletes házak tulajdonosai; 1909-ben ezt kiterjesztik a Lipótváros északi felére és a Ferencváros egy részére is. Mindebből világos: Budapest felépítésének az állam tudatos pénzügyi politikája — és a kieső budapesti adójövedelmekkel is megterhelve az egész ország! — igen jelentős tényezője volt. A kormány a város kiépítésében tehát nagy szerepet szánt a magántőkének. És mint az eredmény mutatja: a tőke a városépítés második tényezőjeként csakhamar alaposan kiaknázta a kínálkozó lehetőségeket. Hiszen az építkezés a testvérvárosokban — de kivált Pesten — még adókedvezmények nélkül is, már régótajó üzlet volt: már a XIX. század eleje óta vonzotta a magyar társadalom lassan felhalmozódó és elhelyezkedni kívánó tőkéit. A reformkori testvérvárosok háztulajdonos gazdag polgárai, nagybirtokos arisztokratái között ott találjuk például Széchenyi Istvánt is, aki szintén több pest-budai háznak volt tulajdonosa; házai és telkei jövedelmének emelése érdekében olykor ő is meglepő üzleti leleményre valló gondolatokkal foglalkozott. . . A kiegyezéstől kezdve a város valódi 46