Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Bajor Nagy Ernő: Pesti arcok — pesti emberek

József Attila Szabó Lőrinc Nagy László SZÉP, NYÁRI ESTE VAN Szép, nyári este van. Vonatok dübörögve érkeznek, indulnak, gyárak ijedten vonítanak, kormos tetőket kormoz az este, rikkancs rikolt ívlámpák alatt, kocsik szaladgálnak összevissza, villamosok csengetnek nagy körmenetben. Transzparensek ordítják, hogy: vak vagy, mellékutcákba ballagó falak visszalobogtatják a plakátot, előtted, mögötted, mindenfele — látod — plakátarcú emberek rohannak és — látni — a nagy háztömbök mögött allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva emberlajtorján másznak magasra emberek s a dühödt körutak nyakán kidagadnak az erek, hallani, hogy sikoltanak a néma hivatalnokok, a hazatartó munkások lassú lépéseit, mintha öreg bölcsek lennének mindannyian, akiknek már semmi dolguk sincs a földön. Hallani zsebtolvajok csuklóinak puha forgását és odábbról csámcsogását egy parasztnak, aki szomszédja kaszálójából épp most nyúz le egy jó darabot. Hallok mindent, aki hallgatok. Kolduscsontokban nyöszörög a szú, körülszimatolnak asszonyok, de én nagyon messziről jöttem, kiülök szíves küszöböm elé és hallgatok. Szép, nyári este van. Berda József VIZAFOGO Gyerekkorom hajdan boldog vidéke, szomorú látni, mily szegény, mennyire csupasz lettél! Hová lett a sötét Duna-parti erdő, hol oly sokat fürödtem nyaranta a piócákkal-teli állóvizekben játszótársaim víg seregével? Öreg fák alatt kanyargó, szeszélyes Rákospatak, s te régi Vuk-gyár a gát mögött, szólaljatok meg már: mily ördög irtott ki titeket? Mint idegen arc, úgy bámul most reám e vidék, mintha csak intene: nincs mit keresned többé e tájon! Marnyica néni se mosogat már, nem sulykolja a beáztatott ruhát a tavaszi parton: meghalt ő is azóta, mint minden érzelmes s mulandó szépsége e világnak, mely nem jő vissza soha már, akár a tündöklő ifjúság. SZIVÁRVÁNY PEST FÖLÖTT A vihar elvonult. Kilépek a kapualjból, ahová bevert a zápor. Már csak egy-két elkésett csepp zizzen alá a kék égből . . . Hogy kiderült a mennydörgő nyári délután! Tele megint az út, a járda és minden friss lett és vidám. Indulok. Egész negyedórát vesztettem a kapu alatt. Sietnék, de máris megállít szép varázslóm, a pillanat: végesvégig lángol az utca, mint egy kigyulladt nagy tükör, s a végén, lent, a Margithídnál az alkonyi nap tündököl és szinte leolvad a földre és új tengert gyújt az arany ablakokon s a nedves aszfalt párolgó pocsolyáiban. Sietnem kéne, de csak állok és nézem az arany napot s mikor szemem már belesajdul és könnyezve elfordulok, kelet felé a szürke város felett új színjáték fogad: két óriás kar fut az égre s parázsló ívben összecsap. és Újpesttől Csepelig érnek a puhán izzó félkörök s én szédülve, káprázva állok a nap s a szivárvány között. S égni szeretnék, szállni én is, szín lenni, válasz, üzenet, tükrözni, hogy mily gyönyörűek, jelt adni, amit értsenek, és majdnem sírva fakadok, hogy a szépség milyen idegen: nem értem ezt a ragyogást, és ő sem tud az én nyelvemen. És sápad, kihűl a szivárvány, kialszanak a pocsolyák; fájva és megbékülve, lassan megyek a dolgomra tovább; de azért melegebb a szívem, melenget, őriz valamit, egy boldog percet, melyre visszagondolni mindig jólesik. FEKETE FIUK Kívül a városon fékszárat megeresztve hujjogva hajtanak a szeneskocsisok. Köbül a patavas rúgja a csillagokat, mécsük a kocsi alól holdként kisajog. Futnak a fogatok, s vaskosan, mint a cölöp, állnak az ülés mögött fekete fiúk. Fújják a rumszagot, hangszáluk nótát nem ad, nézik, hogy sziporkákat vet a kocsiút. Bódultan azt hiszik, szállnak az ég mezején s törvény már nincs felettük, csak örök setét. Arcuk is elzsibbadt, fájdalmat nem éreznek, vág bár a jegeseső, akár a sörét. Pára száll, hab szakad, hívja a muraközit sáfrányszín istállóba zab és nyugovás. Őket is várja a szép lovak palotája, új slágert fülükbe a huzat dudorász. Ahol a salétrom kristállyá merevedik, s orrukat dühös illat szúrja, mint a tű, lány oda nem libeg, s család már nem áll össze, ott csak a vágyakozás lehet gyönyörű. Drága volt nékik e szeszködös gyönyör-ország, s onnan is lecsúsznak és ez szomorú. Verekedj értük, hogy verdeső szívük fölé ellobbant nappalokból ne jusson hamu! Jékely Zoltán A BUDAI KAPISZTRÁN-TORONYHOZ Idők orsója, vén budai kőtorony, rózsállsz az alkonyat fényében, mint a márvány, szelek járnak körül, ráncos homlokodon az idő fonalát köröskörül csavarván. Gót ablakíveid hanyattan bámulom, te néma óriás, vigyázó-szemű őrszem, ki rendületlenül állsz rendelt posztodon, mint mikor Kinizsit fogadtad ismerősen. Alattad állt a hős, megfáradt izmait átadván a homály márványos hűvösének; minő harangzúgás rengette boltjaid, hány Circumdederunt s fekete latin ének! S egyszer, harminckilenc nyarán, emlékezem, itt zengett-zokogott Wagner nászindulója: Sötét oszlop mögül bámultam könnyesen, miként suhan Judit a cifra kézfogóra . .. Templomhajód sehol, tán elnyelé a föld, harangod, orgonád elnémítá a bomba. Híveid sorsa is már régesrég betölt: lakásuk mély, sötét, akár a katakomba . .. ... A babiloni is így gyászolt hajdanán még évszázadokig, volt istensége holtán, csillagkémlő helyét keselyű lakta tán, s kotorékban hűsölt aljában az oroszlán . .. 45