Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Kallós Ödön: Budapest hírneve a világpiacon

Erdélyi József LOVASPÓLÓ A VÉRMEZŐN és harminchét korona ötvenek nem egyebek, mint csupa elvetélt tőkék, tőkeembriók, amelyeket a párizsi kistőkés elrak a postatakarékba vagy az ő kis bankjába, de amelyeket a pesti kispolgár elver, szétpofoz, még embrió-korában megszül, mert nem érdemes neki kisvagyont gyűjtenie, nem érdemes viselnie a kistőkével való terhességet kilenc és kilencven évig, mert úgyis kétszer annyit fizet a lakásért, mint kellene, úgyis ötszörösen veszik meg rajta a hús, a kávé, a liszt, a kenyér, a közlekedés árát, és végül úgyis csak nem a munkájából él meg, hanem valamelyik rabló tutistának a kegyelméből, vagy a sógora nagybátyjának a protekciójából vagy abból, hogy egyszer tévedésből többet ad neki vissza a főpincér egy húszkoronásból, mint amennyi járna neki. Az egész kispénz-életnek ez a nagy irrealitása, ez a levegőben való lógása, ez a bizonytalansága, meg az a körülmény, hogy a nagy rablók éppen az életszükségletekre: a kenyérre, a lakásra, a villamosvasútra, a világításra, a marhahúsra vetik magukat, ahelyett hogy aranybányákkal svindliznének, ez teszi azt, hogy a kisember nem oszthatja be rendesen a-pénzét, nem tehet félre, nem hagyhat a gyermekére néhány ezer koronát, ez teszi azt, hogy a kisember kénytelen beülni az Andrássy úti kávé-zsinagógákba és estilap-bazilikákba, a Mahagóni-kávéházba vagy a dombóvári Babáríba, ahol tüzes zsidó-angol-magyar népdalt harsog a cigány, akinek viszont már több tányérja van, mint hegedűje — ez teszi azt, hogy a derék, pozitív, reális és becsületes német fró megjelenik itt, és látva a mondhatatlan kéjnek és az éjjeli kéjgyönyörbe való fulladozásnak ezt a hallatlan mértékét, ami abból áll, hogy Schwarz benn émelyeg a kávéházban még fél egykor, mert otthon nincsfűtve, és Schwarcznak lelóg a szája a nyomortól, a nemfürdöttségtől, az adósságtól, a holnapi lejárattól és attól a szégyentől, hogy délután fél kettőkor rendelt egy pikkolót, azóta semmit, a cukrot zsebre dugta, és ahányszor dombóvári Babári a tányérral rá akart mosolyogni, kiszaladt a toalettbe, s mivel mindehhez négy ívlámpa ég és dombovári Babári a Grünemarcsa-indulót vágja, és mert a kávéházban meleg van, és bűz van, azért Schwarcznak azt kell magáról olvasni a Berliner Tageblattbin, hogy ő egy élvező. Egy keleti buja. Egy palotaépítő. Holott ő tudja, én tudom, és mi tudjuk, hogy ő egy nimolista. És Weisz Manfréd és Lánczy Leó tutista. De ezeket nem is látta élvezni Felix Saiten. A világért se higgye senki, hogy ezt az igazán kitűnő és a világirodalomban is jelentős írót ki akartuk csúfolni a Budapestről írott tárcájáért. Köszönet és hála neki, amiért a maga írói hírnevét és tehetségét, ha csak egy napra is, de a mi városunk szolgálatába állította, ő a rólunk írott tárcája alcíméül ezt adta: ,,eine Ansichtskarte". Egy képeslevelezőlap. És megírta hozzá a szöveget. Legyen szabad nekünk, bennszülötteknek, ehhez a képeslevelezőlaphoz ezennel liferálni a képet. Robog az ócska villamos velem. Az őszi Vérmező mellett robog. A Vérmezőn ma lovaspóló készül, nemes játék, nagyúri, szép dolog. Előkelő közönségére vár a rögtönzött emelvény nyáriszéke. — Volt már itt más emelvény: vérpad is . . . De „jobb kor" ez és béke van most, béke . Robog az ócska villamos tovább. Ott várnak a bokavédős lovak s ott álldogálnak, ütővel kezükben, pólódreszben a játékos urak. Sárga csizmában és fehér nadrágban, cigarettázva állnak és beszélnek. — Szép időnk lesz a mérkőzésre mégis, s más ily lovagi eszméket cserélnek. Hát szép a nap, szép tér a Vérmező, történelmi tér s a budai vár: történelmi háttér. Játékhoz illőbb teret az úrlovasság nem talál. A lóimádó történelmi osztály s a lézengő világfi ritterek. Igazi történelmi levegő! Lovagi tornák arany fénye leng! Lovagi tornák, hősi rohamok, Buda vívása ... Látom Petneházyt, látom Nagy Sándor huszárait, látom török és német császár katonáit. . . Csak ez a jármű ne zörögne úgy, a mába vissza ne zökkentene, világháború, forradalom, ínség új rémlátása ne kísértene! Huszár, kozák lekényszerült a porba, de titeket kivetni nem lehet a nyeregből. Urak maradtatok, lóháton ültök az Idő felett. Ti győztetek Berlintől Bagdadig, Csikágótól Pekingig győztetek. Ha mást nem is, de legyőztetek egyet: a parasztot, a magyar nemzetet. Istenért és hazáért, ugye, mindent, csak zabot nem: az kell a paripáknak! A magyarságból nektek az öröm kell, kötelessége másoknak a bánat. Ha nagyon bánatos a jó proli, ugye, menjen ki a Városligetbe, ott a ringlispíl, üljön a falóra s vágtasson vissza tündér Napkeletre! Nyargaljon vissza boldog Ázsiába, álmodja lovasnemzetnek magát, büszke magyarnak, úrnak és szabadnak, csak ne érezze, ne tudja jogát, jussát az élet minden öröméhez, lovasjátékhoz és versenyző géphez. Ne számítsa a nemzethez magát, tartozzon csak az istenadta néphez! Csak a ti lovatok kapjon zabot, forduljon fel éhen a más lova, áll a világok legjobbja szilárdan, nincs egyéb kérdés, nem is volt soha. Száguldjon csak a ti gépkocsitok, úrvezetők! ... Ha zökken, bizonyára gázol valakit a silány tömegből, szóra sem méltó, pénzbírság az ára . .. Robog az ócska jármű Pest felé. Nem izgat a meccs kimenetele, látom: verik a lapdát az urak, s a lapda egy bolond fráter feje: Martinovics mészbehullt feje ugrál, pattog a Vérmező tiprott füvén, míg, — hogy is végződik e régi játék ? — jeltelen sírba nem gurul szegény . . . Csak játsszatok, sárgacsizmás, fehérnadrágos jó urak, csak játsszatok! Ne halljátok a villamosdübörgést, ne lássátok a sápadt lázadót, kinek a szíve gyermekek szivével fáj, hogy a fűre lépni nem szabad, s a korláttól is rendőr hajtja el: ne nézze, hogy az urak játszanak. Csak játsszatok, ti gyarmatos urak, pólódreszes balkáni angolok, ne izgasson benneteket, hogy én, együgyü költő, mit is gondolok. Hisz messze vagyok, messzebb tőletek, én, én, a puszták felszakadt fia, mint lovatok csutakolója és mint a maharadzsától a pária. Éljetek a szép napokkal, urak, játsszatok, míg be nem borúi az ég, sáros nem lesz a Vérmező és csúszós törvényhozó kezetekben a fék. Míg meg nem ered az őszi eső, a Vérmezőre le nem hull a hó, míg el nem fogy a zab, a türelem, s ki nem döglik alólatok a ló! . . . 37