Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Kallós Ödön: Budapest hírneve a világpiacon

Molnár Ferenc TUTISTÁK ÉS NIMOLISTÁK A legjobb osztrák írók egyike, Felix Saiten, nemrég itt volt Pesten, felolvasást tartott, egy-két mulatságon is részt vett, aztán hazament Bécsbe, és onnan a Berliner Tageblattnak tárcát írt Budapestről. Nagy örömünk lehetett ebben az érdekes és szép tárcában, mert valóságos lelkesedéssel írt Budapestről. Saiten egy kicsit szerette a politikánkat, eddig még külföldről nem hallott értelmességgel és szimpátiával írt a magyar nyelvről, s leírta azt a tettvágyat, lel késségét, hirtelen fellángoló vadságot, hangos és mégsem intenzív cselekvést, amit itt megfigyelt. Szeretettel írt rólunk, látszott, hogy néhány napi itt időzése alatt megfogta ennek a városnak furcsa és egészen speciális lendülete, de amellett nem dobta sutba újságírói okosságát sem, és alapjában véve igazságosan ítélt rólunk. Főként két megjegyzése ragadta meg figyelmünket. Az egyik, amelyben azt mondja, hogy szenvedélyes élvezők vagyunk. A másik, amelyben azt mondja, hogy rettenetesen gyorsan fejlődünk, palotáink, boltjaink csak úgy nőnek ki a földből. Mikor így konstatálja a gyors és intenzív élvezést és a rohamos vállalkozást, igaza van. Csak egyben téved. Nem ugyanazok élveznek, akik vállalkoznak. Meg kell neki magyaráznunk — örülök, hogy alkalom van rá —, hogy néhány ezer normális életű embert leszámítva, Pest lakossága kétféle elemből áll. Hogy egészen megértessük magunkat, segítségül kell hívnunk két budapesti argot-szót. (Ez is jellemez bennünket: az argot-nkat a tolvajnyelvből csináljuk.) Az egyik szó a tutista, a másik a nimolista. A „tuti" szó a francia toutból, az olasz tutto, tutti szavakból csinálódott és jelenti a mindent, a sikert, a pénzt, a szerencsét, a hatalmat, a tekintélyt — ebből kifolyólag a tutista a mindenbirtokos, a hatalmas, a pénzcsináló, a tekintélyes, az aranyláncos, a jófellépésű, a szerencsés, akinek minden sikerül, aki előtt minden nyitva áll. Tutista tehát Lánczy Leó, Khuen-Héderváry, tutista Carnegie és Beöthy László, a német császár és Csortos Gyula, mindenki, akinek szerencséje, ereje, hatalma van, aki divatban van. Ezzel szemben a,,nimolé" szó, amely a nemből, a nincsből, a nihilből, a niemandból csinálódott, jelenti a semmit, a pechet, a szomorú sikertelenséget, a divatból kimentséget, a hiábavaló küszködést, még ha tisztességgel és tehetséggel párosul is. Nimolista tehát a szegény ember, aki állásért jön könyörögni egy csomó jó bizonyítvánnyal, nimolista most Kossuth Ferenc vagy Justh Gyula, nimolista az orosz cár, szegény nimolista az egész szerb haza, nimolisták Haverda, Jánosi és Vojta, ellenben tutista a királyi Kúria — hogy még érthetőbb legyek: a hercegprímás nimolista, gróf Majláth György tutista, az irodalomban Petőfi nimolista (fiatalság, tehetség, szegénység, boldogtalan szerelem, korai halál), a festészetben Hollósy Simon nimolista (tehetség, élhetetlenség, szegénység, száműzöttség), László Fülöp tutista (ügyesség, összeköttetések, művészietlenség, csinosság, élelmesség, gazdagság). íme már maga a budapestianizmus, ez a keverék éjjeli-, kávéházi-, artista-, pincér- és kocsisnyelv megcsinálta a választóvonalat a két nagy tábor közt, amelyből ennek a városnak a lakossága áll. Komolyan megfogva a kérdést: a tutisták azok, akikről Saiten azt írja, hogy palotákat, fényes üzleteket és vagyonokat csinálnak. Minden vagyon, amikor csinálódik, erőszakos úton csinálódik. Nagy és nagyon rendezett államokban, Németországban, Franciaországban, Angliában vannak vagyonok, amiket évszázadok hangyamunkájával gyűjtöttek nagyapák, apák és fiúk. Itt nálunk a vagyon egy-két év alatt csinálódik meg, hamar, amíg él a vagyonszerző, és ez nem megy erőszak és rablás nélkül. Itt fogja magát az ember, nekimegy a pénzcsinálásnak, keresztültipor mindenen, megvesztegeti a hivatalnokot, a bankigazgatót, a házmestert, a városi üzletatyát, az álhírlapírót, és vállalkozást csinál. Tönkreteszi a parasztot, kidobja a beteget, felrúgja a szülőanyát, kistájgerolja a családot, elcsábítja a biztosállásút, elveszi a félkrajcáros hasznot a kisvállalkozótól, csal, lop, rabol és gyilkol, kirúgja a kéregetőt, nem ad semmit semmiféle célra, csak rohan a vagyon után, és véres erőszakkal, frakkos gazsággal, uzsorával, estélyekkel, automobillal, elszegényedett képviselők és megingott tisztességű hivatalnokok becsületének romjain meg is csinálja. A vagyon megvan húsz-harminc év alatt, azalatt a nagy ragadozó, a Tutista megöregedett, megkapja az obligát vesebajt vagy arterioszklerozist, a sok börzétől, szivartól, izgalomtól, spekulációtól meghibban a szive, még vánszorog egy ideig Nauheimban és a Margitszigeten, aztán meghal. Persze, a boldog Saiten csak a palotát látja, amit épített, meg a húsz villamos lámpát, ami a boltja előtt ég. Náluk, Saltenéknál, Bécsben az a palota már szürke a régiségtől, a fiú örökölte az apjától, akinek gyára van Csehországban, és azzal szerezte a vagyonát, hogy nem fekete papirosba csomagolta a varrótűt, amit Dél-Amerikába exportált, hanem piros papirosba, és így lefőzte az angolokat, akik jobb varrótűt csinálnak, de a római pápa kedvéért sem térnek el attól a szokástól, hogy fekete papírba pakolják a tűt, márpedigadél-amerikai vevő különösen babonás,és visszadobja a kereskedőnek a fekete csomagot, mint ezt egy kereskedelmi szaktudósító jelentésében olvastam. Saltenéknál, Bécsben úgy csinálódik egy vagyon, hogy valaki talált egy bányát, és azt kiaknázza, nálunk pedig úgy, hogy két tutista összeáll a kávéházban, és azt mondja: ki kell tekerni ennek aGrünbaumnak a nyakát, csinálunk a kávéháza mellé egy nagyobbat, díszesebbet, és őt tönkretesszük. Aztán majd ideadja olcsón az egész életét. A derék útleíró csak az éjjeli villanyfényben lobogó gyönyörű kávéházat látja. Én tudom, hogy Grünbaumnak ezért agyon kellett lőnie magát, és most kinn fekszik a temetőben. A Saiten élvezői, tisztelt hölgyeim és uraim, az élvezők, azok a nimolisták. Itt az élvez, akinek semmije sincs. Elsején lefizeted a fizetésedet házbérre, szabóra, mosásra, hazaküldesz negyven forintot Böszörménybe mamáéknak, jön a suszter, a gázszámla, a gyerekeknek tandíj és dr. Bővített tanár úr számtanának új kiadása, marad összesen tizennyolc koronád. Minden ember, akiben egy kis életismeret és belátás van, megmondhatja: nincs-e igaza a nimolistának, ha ezzel a tizennyolccal elmegy az orfeumba, megiszik hat üveg sört, küld egy forintot a cigánynak, hogy játssza el a Csingilingi prütty cimű kupiét, aztán mielőtt hazatér, bemegy a Mahagóni-kávéházba, és ott húsz krajcárért megiszik egy csésze fekete piszoklét kávé címén, elolvassa az összes estilapokat, annak az egynek kivételével, amit kilop a rámából, hogy legyen az ágyban mit olvasnia, körülnéz a bronzvereteken és a csiszolt tükrökön, megnézi a berakott japáni pimaszfát és az opálkék műmárványimitációs üvegmozaikfittyfrász-asztalt, kéri az Illustrated London Newst-, nem kapja meg, nem is nagyon akarja, elálmosodik, káromkodik kettőt csöndben, egyet hangosan, leakaszt egy jó prémes bundát, meglátja, hogy nem az övé, szeretné elvinni, megijed a börtöntől, ráfanyalodik a saját korpás gallérú részletfizetéses átmenetijére, megnézi az aprópénzét, van még vagy egy forint húsza, ebből konflisba ül, hazahajtat, ott pofozkodik a kocsissal, feljelenti, kap a rendőrtől egy unott gorombaságot, nem jön a házmester, aztán jön a házmester, aztán nem megy a lift, aztán fölmegy gyalog a negyedik emeletre, és káposztaszag van, és cselédszobaszag van, és alvásszag van, és lefekszik aludni, és elalszik, és ő most egy vivőr volt, egy lébemann volt, egy lump volt, egy élvező volt, és a kitűnő, okos és derék Saiten véletlenül meglátta őt ma éjjel, és azt írta róla a Berliner Tageblattba, hogy ő egy élvező, egy tüzes magyar élvező, sőt élvhajhász, aki keleti bujaságból és magyar lendületből tobzódott és élvezett és éjszakázott. — Pedig . . . pedig ő tudja, szegény, hogy ő egy nimolista, és azért élvez, mert ha még csak nem is élvezne, akkor igazán a szeméten rothadna el attól a kultúrától és attól a polgári kényelemtől, amit ez a tündérváros a szegényembernek nyújt. Tanúkul hívom az úgynevezett élvezetek legközelebbi szemlélőit, az éjjeli mulatóhelyek tulajdonosait és pincéreit, hogy nem ez-e az igazság. Hogy nem a legnagyobb ritkaság-e Pesten, hogy egy gazdag ember költ pénzt éjszaka a hejehujahopp-kávéházakban, hogy nem kizárólag a kétforintos és hatkoronás cechelők tartják-e fenn az éjjeli életet, kivéve azt a két-háromezer sikkasztót, aki hetven-nyolcvan koronát is költ, és akinek a sorsa a tavaszi lóversennyel dől el, mert tudniillik akkor vagy visszateszi a pénzt, vagy nem teszi vissza. Nem először konstatálom, de mert azóta csak még inkább meggyőződtem a valóságáról, ismételnem kell: ezek a kávéházi és orfeumi cechek, ezek a kerületi kaszinóbarlangokban elbakkarázott nyolcvan koronák és kilenc koronák 36