Budapest, 1973. (11. évfolyam)

10. szám október - Szalay György: A budapesti kávéházak III.

Dr. Szalai György Budapesti kávéházak ill. A kávéházak alkonya A világháború elmúlt, a forradalmakat leverték. A nagy nyomor és a gyorsan keletkezett és még gyorsabban szétfoszló, tiszavirágéletű gazdagság korszaka kezdődött. Az újgazdagok költekezése, a tőzsdespekuláció egy rövid ideig a kávéházakra is élénkítőcn hatott. 1920—21 telén még jó néhány kávéház 70—80 000 koronát forgalmazott, ám 1921 májusában ugyanezek a kávéházak már csak fele forgalmat bonyolítottak le. Az apadás félelmetes volt: míg 1914 előtt kb. 400 kávéháza volt a fővárosnak, számuk most 110— 120-ra csökkent. Csupán 1921-ben 40 kávéház csukott be. A fényes tükörablakok eltűntek, a biliárdasztalok lekerültek a pincébe, a régi személyzet nagy része más szakmával próbálkozott. A hatalmas hodályokat banküzletekké, áruházakká alakították, vagy a régi helyiséget negyedérenyolcadára szabdalva dohányboltnak, virágüzletnek, cukorkaboltnak adták ki. Szinte hetente jelentek meg a gyászjelentések egy-egy kávéház kimúlásáról. A pesti és budai embernek a kávéháznál fontosabb dolgokra sem futotta. Akiknek az erszényén a kávéházak ingatag biztonsága nyugodott: a kispénzű hivatalnokok, kereskedők, a kisebb magánzók tönkrementek vagy az infláció hullámaiban fuldokoltak. A munkások azelőtt sem jártak kávéházba, legfeljebb a munkásmozgalom különböző funkcionáriusai. Végül genfi kölcsönnel, nagy üggyel-bajjal megállították a pénz őrületes mozgását. Új mecénás is jelentkezett: a sörgyárak. Hag-38 genmacher példája — aki tőkéjének egy részét fonóüzembe fektette — mutatta, hogy a sörgyárak felesleges tőkéiket az iparágtól távol fekvő érdekeltségekbe kívánják befektetni. A sörgyárak mögött pedig pénzügyi fedezetként oly hatalmas bankok álltak, mint a Hitelbank, Hazai Bank, Leszámítoló Bank vagy a Moktár. * 1925-ben számos kávéház — a belterületen 14 — újból kinyitotta kapuit. A pincérek ismét felöltötték a frakkot. Az autószalon visszaváltozott Fiume kávéházzá, a pénzintézet Grado kávéházzá, a bútorraktár megszűnt, és a cégéren újból a Lipótvárosi Nagykávéház neve állott, a Mentőn kávéház helyéről eltakarodott az autószalon. Új kávéházak is nyíltak, mint pl. 1928-ban a Simplon, amit politikusok, írók, színészek és újságírók egyaránt kedveltek. A kávésok mindenféle kedvezménnyel igyekeztek megnyerni és megtartani vendégeiket. Olcsó reggelik, előfizetéses menük akkor még mint újdonságok szerepeltek a kávésok ajánlatlistáján. A kávéházak irodalmi élete is felélénkült, de már korántsem azzal a pezsgéssel, amely az első világháború előtti időszakot jellemezte. Az írók — kevés kivétellel — vékonypénzű emberek voltak a hajdani Magyarországon. A két világháború között pedig eltűntek azok a főpincérek — ha nem is személy szerint, de kihalt mint típus —, akik azelőtt bőségesen hiteleztek az íróknak, tudván, hogy ha majd egyszer befutnak, busásan honorálják szívességüket. A főpincér mecénási szerepének végképp leáldozott. Ennek ellenére az irodalmi kávéházak feltámadtak. Egyeduralkodóvá most sem vált egyikük sem. A két nagy rivális: a Centrál és a Newyork tovább folytatta versenyfutását. Kívülük még a Baross és a Pannónia jöhetett számításba mint irodalmi kávéház. A háború után a Centrál tért először magához. A Bécsi Magyar Újság egyik 1922-ből származó cikke színes képet ad a Centrál megújult irodalmi életéről, megemlíti a beérkezett írókat, akik ide jártak: Tóth Árpádot, Kosztolányi Dezsőt, Laczkó Gézát, Schöpflin Aladárt, Szabó Dezsőt. Szól a tehetséges fiatalokról, így Erdélyi Józsefről és Zsolt Béláról. Utóbbi a kezdeti szárnypróbálgatások után igen hamar a magyar polgári radikalizmus egyik legjobb tollú írója és újságírója lett. De itt tanyáztak — hogy az erősebb lebzselés kifejezést ne használjuk — az irodalom ifjú titánjai, álmodozói, kis haszonlesői. Azok, akik még egy sort sem írtak, de a náluknál jóval idősebb, beérkezett és mindenki által tisztelt írókkal így leveleztek: „Az egyik generáció harcos vezérének a másik generáció harcos vezére ..." Az álmodozók itt lesték égő szemmel a „nagy író" ajkát, vajh mily ihletett szó fakad arról. Jónéhányuk önzetlen írójelölt volt, akik szerény tanári fizetésüket is hajlandók lettek volna megvonni szájuktól, hogy beleöljék egy készülő, de talán soha meg nem jelenő irodalmi lapocskába. Közben, míg áhítattal várták a múzsa jelentkezé-