Budapest, 1973. (11. évfolyam)

8. szám augusztus - Egy régi épület új élete Gábor István: Korányi Frigyes és Sándor Kórház

A legújabb épületszárny Kórterem uj elete és Sándor Kórház azonban széttagoltan működtek, s ezért is sürgette dr. Rózsay József egy közös szegényház létesítését. 2. 1856 őszén Pest városa kezelésében 6681 négyzetméternyi területen, a 18 ezer légköbméteres épületben megnyílt az Elisabethineum. Férőhelyeinek száma azonban már kezdetben is kevésnek bizonyult, ezért 1872-ben elhatározták a bővítést. 1873-ban a tanács az erdősoron egy kétemeletes házat bérelt 81 személy számára, majd egy újabb telepet vásárolt, ahol 112 idős embernek biztosítottak szűkös menedéket. 1876-ban a fővárosi bizottság közgyűlése végérvényesen döntött a jobbszárny fölépítéséről, és megszavazta a költségeket. A terveket Máltás Hugó osztályvezető mérnök irányítása mellett Czigler Győző műépítész készítette. Az 1881-ben elkészült jobbszárny építési költségeire 136 443 forint 24 krajcárt, fölszerelésére 8912 forint ro krajcárt fordítottak. Ezután az Elisabethineum már 708 aggastyánt — más adatok szerint ezret — tudott befogadni. A szegényház a jobbszárny fölépítésével saját kórházhoz is jutott. Amikor már mind a két oldalsó szárny fölépült, egy 1934-es adat szerint a sebészeten 4 kórteremben 55 ágy, az elmeosztályon 15 teremben 146 ágy, az idegosztályon 6 szobában 141 ágy, az I. belgyógyászaton 96 ágy és 6 kórterem, a II. belgyógyászaton 119 ágy és 7 kórterem állt a betegek rendelkezésére. 1934-ben 467 beteget vettek föl, 229-et bocsátottak el és 215-en haltak meg. Az intézetben azonban nem csak betegek kaptak helyet, hanem „öreg, elgyengült és elszegényedett, munkára nem képes budapesti illetőségű egyének" is, „mindkét nemből, valláskülönbség nélkül". Dr. Rózsay József adatai szerint 1830 és 1879 között a pesti szeretetotthonban összesen 1716 férfiról és 2036 nőről gondoskodtak; a 3752 idős emberből 1782 az „ipari osztály"-hoz tartozott, 1806-an „kézmű nélkül" voltak. A „művelt osztály"-t 108-an képviselték. Ugyancsak Rózsay tanulmányaiból tudjuk, hogy „a még munkaképes gyámonczok unaloműzésül lószőr tépéssel foglalkoznak, tollat fosztanak, szőnek, kötnek stb. és keresetüknek 1/3 részét kezökbekapják". Ami az ápoltak ellátását illeti, Barth László: Budapest főváros szegény-ügye című, 1877-ben megjelent könyve szerint „reggelire egy meszely rántott leves, délre egy meszely húsleves, 8 lat puhára főtt, csont nélküli marhahús, és egy itcze főzelék jár ... Az év három főünnepén minden ápolt 10 krajcárral ajándékoztatik meg. Több ízben bort is kapnak." Ugyanakkor — olvashatjuk Barth Lászlónál — „az ápoltak erkölcsös életet élni tartoznak; szemérmet sértő beszédet, vagy tettet elkövetni, kártyázni, adósságot csinálni, egymás között perelni vagy káromkodni tilos". A szabályok, mint láthatjuk, elég szigorúak voltak, de arra nem vonatkoztak, hogy hány szegény embert szabad összepréselni egyetlen teremben. „Nagyobbodik a nyomor" címmel cikket is írt erről 1902 októberében a Népszava. „Az Erzsébet-szegényház zsúfolva van. A 12 emberre berendezett szobákba 18 embert szorítottak már be, s mégsem tudják elhelyezni a jelentkezőket" — olvashatjuk a cikkben, amely így folytatódik: „A közjótékonysági bizottság most azt javasolja a tanácsnak, hogy a szegényház udvarán új helyiségeket építsen. ... S ha ez sem lesz elegendő, folytatják a nagyobbítást mindaddig, míg odajutunk, hogy legczélszerűbb volna egész Budapest fölé fedelet építeni s kimondani, hogy az egész főváros — szegényház." Ifj. Könyves Tóth Kálmánnak 1929-ben megjelent, „Budapest községi népjólét- és kórházügyének története 1686-tól napjainkig" című könyvében érdekes összehasonlító adatokat találunk Budapest és a külföldi nagyvárosok akkori szegényügyéről. Amíg a há-17