Budapest, 1973. (11. évfolyam)

8. szám augusztus - Fővárosi őrjárat XVI. - Fekete Gábor: A hivatali városrész

A mai Budapestet meghatározó vonások közül jó néhányat hasztalan keresnénk a Belváros arculatán. Ezen a háromszáz hektárnyi területen nem látni új lakótelepet, családi villák sorát, gyártelepet, sem földszintes utcát, földutat, kutat. Helyettük Budapest szívének, a városmagnak kijut a domináns jelzők sokasága: „hivatali negyed", „bevásárló központ", „kormányzati negyed", „tudományos központ", „kulturális központ", „idegenforgalmi centrum", „egyetemi városrész" — és így tovább. A „bennszülött" lakosság és a nappali népesség számaránya közötti jókora eltérés is sejteti, hogy Budapest egyelőre jellegzetesen monocentrikus — egyközpontos — volta különleges feladatokat ró az V. kerületi tanácsra. A nappali népesség A tanács ugyanis nem veheti figyelembe, hogy a város szívét mindössze 65 ezer lakos lakja, hiszen a Belváros 1600 intézményébe reggelente körülbelül 120 ezren érkeznek munkába, az íróasztalokhoz, tervező asztalokhoz, pultokhoz és további másfélszázezren hivatalos ügyeiket intézni, vásárolni, tanulni, vendégeskedni. (És ezzel együtt gépkocsijaikat tárolni . . .) A többmilliárd forint értékű árut tároló, mintegy ötszáz raktár csak tetézi a pezsgő-nyüzsgő városrész átkát: a zsúfoltságot, a telítettséget. A fővárosi kerületek túlnyomó többsége a felszabadulásig külvárosi, vagy kisvárosi jelleggel, utána pedig a lakóházépítés révén és az ipar térhódításával fejlődött. A belváros fejlődésére azonban nem ez volt a jellemző. Ez a városrész legfeljebb irodaházakkal gyarapodott; az intézmények, hivatalok hódították meg az utcákat. Ékesszóló adat igazolja ezt napjainkban: az V. kerület hetvennyolc tömbjéből negyvenötöt teljes egészében vagy túlnyomórészt igazgatási intézmények uralnak. Igaz, sok európai fővárosban ugyancsak a történelmi fejlődés során kialakult városmag töltötte be hosszú ideig a központ funkcióját — de nem ilyen mértékben. Nálunk Budapest túlméretezett szerepköre a belvárost már-már a központok központjává, az ország centrumává is avatta. A legkevésbé sem sikerült végrehajtani azt, amit például Rómában vagy Stockholmban, ahol a decentralizáció révén más városrészekre ruházták át a központi funkciókat. Londonban és másutt is meglehetősen élesen elkülönülnek az igazgatási, kereskedelmiszórakozási negyedek. A mi belvárosunk tehermentesítésének utolsó lehetősége is szertefoszlott a budavári palota pusztulásával, ugyanakkor az elmúlt negyedszázadban a kerületközpontok épülése még nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy visszatartsa a belvárosi üzletekbe, oktatási intézményekbe, vállalati központokba tartó emberáradatot. Az idegenforgalom fellendülése, az új „népvándorlás" sem segítette elő a városmag zsúfoltságának enyhülését. E tekintetben érdemes a prognózisról is szólni. Annyi bizonyos, hogy az V. kerület állandó lakosainak száma — hely, új lakás építkezés híján — az ezredfordulón sem növekszik. A felszabadulás óta ideköltözött intézmények, hivatalok, amelyek családi otthonokból alakítottak ki maguknak irodákat, „egy életre" berendezkedtek. A feladatok jobbára csak arra korlátozódhatnak, hogy a kerület mindent felülmúló látogatottsága valamelyest csökkenjen. A budavári palota felépítése már éreztetni fogja hatását a legközelebbi években, hiszen a kulturális központok egy része elköltözik. Méginkább enyhít majd a hivatali negyed terhein, ha a gépkocsiforgalmat szűkebb keretek közé szorítják, s száműzik a raktárakat. A legfőbb gyógyírt a belváros határainak tágításától várhatjuk. Nem közigazgatási, hanem vonzási határokról van szó: a Tanács körúton, a Bajcsy-Zsilinszky úton és a Tolbuhin körúton túli régiókban gazdag kirakatoknak, sétáló utcáknak, hivataloknak kell majd elszívniok a városmag nappali népességének tekintélyes részét. Az esztétikum követelményei Jártunk már nem is egy budapesti kerületben, ahol a tanácsnak a belvárosinál ötszörte nagyobb területen, háromszor annyi lakossal van gondja. Mégis, Csehik Ferencnének, az V. kerület tanácselnöknőjének alighanem lényeges könnyebbséget jelentene egy peremkerületnyi „élettéren" feloldani a háromszáz belvárosi hektár mai zsúfoltságát. Nem szólva arról, hogy egy-egy intézménnyel, vállalattal olykor legalább annyi gondja, baja, feladata van a tanácsnak, mint öt-tízezer lakossal. Külcsín és légkör tekintetében a belváros sajátos követelményeket támaszt. Az Országház méltóságteljes környéke, a minisztériumok tekintélyt parancsoló házatája, a Hotel Duna Intercontinental vagy a Váci utca bizonyosfajta színvonalat parancsol. A példa kedvéért: errefelé az atmoszféra nem tűri meg a zöldséges-gyümölcsös ládák közszemlére tett hegyeit, atalponállók borgőzös ricsaját. Ami ez utóbbit illeti, feltehetően az V. kerület az egyetlen, ahol tavaly az utolsó söntést is sikerült bezáratnia a tanácsnak. A köztisztaságra fordított különleges gond — legalábbis az úttesten — meg is térül. Az esztétikummal mégsincs minden rendben. A modern irodaházak, a teliüveg portálok, a neonfények ellenére is, a centenáriumi év alkalmából csaknem négyszáz helyre kellett kiküldenie felhívást a tanácsnak, hogy a tulajdonosok — kereskedelmi vállalatok, intézetek, hivatalok — hozzák rendbe házuk táját, mosassák le a portól átláthatatlan iroda-ablakaikat, tegyenek ki néhány szál virágot a vaksin tátongó kirakatokba, festessék ki a kopott, rozsdás portálokat. A közületeknek — kínos módon sok fővárosi vállalatnak is — csaknem afele nem tett eleget a felszólításnak, alig akadt olyan intézmény, mint a MASPED, vagy a 31. Állami Építőipari Vállalat, amely hozzálátott önnön székháza tatarozásához. A Bajcsy-Zsilinszky úton a mai napig is (és még meddig?!) gondozatlan, rendezetlen kirakatsor nyúlik el kilométeres hosszúságban, immár nemhogy a városközponthoz, de még egy peremkerületi útvonalhoz is méltatlanul. A főváros legtöbb pontján még szemet lehet hunyni afelett, hogy a házfelügyelők naponta csak egyszer, reggelente takarítják el a járdákról a felgyülemlett hulladékot; Nagy forgalmú divatcikk-bolt a Kígyó utcában ——: Irodaház a Vörösmarty téren A Párisi utca