Budapest, 1973. (11. évfolyam)

7. szám július - Merényi László: Általános sztrájk kísérlete hatvan évvel ezelőtt

hogy a fizetéskiesés és az ellátási zavarok a munkások hozzátartozóit — főleg gyermekeit — nehéz helyzetbe hozzák. A baloldali polgári és értelmiségi csoportok egyre-másra ajánlották fel ezért anyagi támogatásukat a harcoló proletárok családtagjai számára. Különösen sok szép felajánlás született a munkásgyermekek érdekében. Ilyen értelmű határozatokat nemcsak egyének és szervezetek hoztak, hanem egyes peremvárosok — így Újpest és Rákospalota — baloldali többségű képviselőtestületei is. A haladó pedagógusok vállalták, hogy a sztrájk napjaiban a munkásgyermekek részére napközi ellátás és felügyelet lesz az iskolákban. A VI. kerületi Felsőerdősori iskola épületében 400 kiskorú részére éjszakai szállásról és gondoskodtak. A munkásság és a polgári-értelmiségi baloldal egysége politikai sikereket is hozott. Február folyamán ugyanis több helyen időközi választásokra került sor. 23-án a pestszentlőrinci haladó erők fényes győzelmet arattak. A községi választások során a képviselőtestületben szocialista többség alakult ki. Február 27-én pedig a IX. kerületben zajlott le pótválasztás. Ezen fellépett (országos viszonylatban először!) a Köztársasági Párt is és a hatósági nyomás ellenére szép számú szavazatot kapott. (A ferencvárosi republikánusokat a megbecsülés hangján említette meg Ady Endre „Csillagos vén csatalovak" című versében.) Miközben a baloldali erők így készültek a nagy összecsapásra, a hatalmon levők sem maradtak tétlenek. (Igaz, kezdetben az uralkodó körök megpróbálták agyonhallgatni a tervezett tömegsztrájkot; ezzel a taktikával azonban később fel kellett hagyniuk, hiszen heteken át ez volt a központi beszédtéma.) A kormány is komolyan készült tehát az erőpróbára. A rendőrség megerősítésére vidékről nagyszámú csendőri és katonai karhatalmat vezényeltek a fővárosba. Február 27-től kezdve a hatóság fokozta a nyomást a fővárosi baloldali sajtóval szemben. A Népszava vezércikkeit nap mint nap lefoglalta a cenzúra, s ezért a lap első oldalán fehér hasábok éktelenkedtek. Február végén és március első napjaiban a feszültség elérte a tetőpontját. Mindenki érezte, hogy közeledik a döntés pillanata. Február 26-án a fővárosi bizalmi testület ülésén kimondták: ha eljön a sztrájkra való felhívás, egységesen és azonnal sztrájkba lépnek. 28-án az egyetemen a jogászifjúság fejezte ki szolidaritását. Március 2-án harcos szellemű népgyűlések zajlottak le a VII. és a IX. kerületben, valamint Óbudán, Pestújhelyen és Nagytétényben. „Forradalmi indulat" — így jellemezte teljes joggal a munkássajtó e megmozdulások hangulatát. „Készen állunk a harcra" — ez volt a március 2-i fővárosi gyűlések fő jelszava. Késik a pártvezetőség felhívása A tömegsztrájkra való előkészületek lényegében befejeződtek március első napjaiban. A pártvezetőség felhívása azonban késett, s ez bizonyos idegességet keltett. A várakozók 36 megnyugtatására a pártvezetőség március 3-án közleményt adott ki, amelyben felhívta a dolgozókat: a sztrájk időpontjára vonatkozó „semmiféle híresztelésnek föl ne üljenek, de legyenek minden pillanatban készen arra, hogy a kiadott jelszónak azonnal eleget tegyenek". Ez a felszólítás lényegében nem mondott újat, így nem tudta a bizonytalanság érzését eloszlatni. A budapesti házak falait ezekben a napokban politikai plakátok erdeje borította be. A sztrájkra való felhívások mellett a hatóság falragaszai is megjelentek, amelyek „lázadásának minősítették a tervezett nagy mozgalmat, csoportosulási és kijárási tilalmat hirdettek a tömeges munkabeszüntetés esetére, sőt fegyverhasználattal fenyegetőztek. Március 2-án a budapesti rendőrség vezetői — Boda Rezső főkapitánnyal az élen — bizalmas tanácskozást tartottak az esetleges sztrájk elnyomásáról. Itt meglehetősen ideges hangulat uralkodott. Egy rendőrfogalmazó pl. megkérdezte: „Mi történik, ha a fegyveres erő nem tud ellenállni a munkásoknak ?" — „Akkor a fogalmazó úr főbe lőheti magát" — válaszolta meglehetősen nyersen Boda, majd megnyugtatásul hozzátette: „a katonaság gépfegyverrel fog kivonulni, tehát remélem, baj nem lesz sehol." A fegyveres erők főparancsnokai azonban nem voltak idegesek. Határozottan készülődtek és nem riadtak volna vissza a vérontástól. A budapesti karhatalmi erők főparancsnokai: Fail-Griessen altábornagy és helyettese, Schay vezérőrnagy a fővárost hat katonai ^őrletre osztották és mindegyikben elrendelték a szükségesnek tartott intézkedéseket. Március 3-án délután a hadsereg egységei megszállták a legfontosabb üzemeket, s járőrei megjelentek az utcákon. „Háborús képe volt már hétfőn is Budapestnek" — írta a baloldali sajtó. Március 4-én már valóságos ostromállapot uralkodott a fővárosban. A karhatalom járőrei minden jelentősebb útkereszteződést megszálltak és ellenőrizték a főbb útvonalakat. A félelem légköre nehezedett a lakosságra. Budapest ellenségtől megszállt városra hasonlított. A Népszava felháborodottan állapította meg a karhatalmi előkészületek láttán: „A tolvajok szabadon fosztogathatnak, a betörők nyugodtan rabolhatnak: minden szál rendőr, minden szál csendőr és minden szál katona arra kell, hogy a jogokat követelő munkásokat halomra gyilkolja ..." A kormányzat a vártnál határozottabb Vérontásra készültek az uralkodó körök. Ez zavarba hozta a magyar baloldal vezetőit. Nem vált be az az elképzelésük, hogy egy általános munkabeszüntetés simán, békésen fog lezajlani és a kormányzat majd meghátrál előlük. Észre kellett venniük, hogy Tiszáék a vártnál határozottabbak, erősebbek. A fegyveres karhatalommal csak a tömegek forradalmi harca szállhat szembe; erre azonban sem a szociáldemokrata pártvezetőség, sem a polgári baloldal nem gondolt. Ez utóbbi már február 28-án bizalmasan javasolta az általános sztrájk elhalasztását. A szociáldemokrata vezetőség még néhány napig habozott. Végül azonban maga is a meghátrálás mellett döntött, mert nem látott más kiutat. Március 4-én este jelent meg a Szociáldemokrata Párt vezetőségének kiáltványa. Hivatkozott a hatalmon levők fegyveres előkészületeire és megállapította: „Nagy felelősségünk tudatában ilyen körülmények között és ebben a pillanatban a tömegsztrájk alkalmazásától egyelőre el kell állnunk." Bár a felhívás az előkészületek folytatására biztatta a munkásokat, ez nem leplezhette el a lényeget: az általános sztrájk elhalasztása annak bukásával volt egyenlő. A pártvezetőség elhatározását a hatalmon levők megkönnyebbüléssel fogadták. A kivezényelt karhatalmi egységeket most már visszavonhatták; s néhány nap múlva a budapesti utcákon ismét a békés hétköznapok megszokott képe fogadta a járókelőket. Az előző hetek izgalma lassan feledésbe merült. Az általános sztrájk leszerelése leírhatatlan csalódást keltett a munkástömegekben. Hetekig becsülettel készültek a harcra, s most azt kellett érezniük, hogy előkészületeik hiábavalóak voltak. Ezekben a március 4. utáni napokban a forradalmi érzésű proletárok gyávasággal, sőt árulással vádolták a szociáldemokrácia irányítóit. „Az összes munkásságnak legalábbis 50%-a elvesztette a pártvezetőséggel szemben a Bizalmát!" — írta Kehr Dezső munkás a Népszavának. Más levelek kevésbé élesen fogalmaztak, de a csalódottság szintén érződött bennük. Március 9-én a fővárosban sok helyen tartottak munkásgyűléseket. Itt a szociáldemokrata vezetők csak nagy nehezen tudták a jelenlevőkkel elfogadtatni a sztrájk leszerelését. Igaz, ezután a párton belül látszólag megnyugodtak a kedélyek, sok proletár azonban elkeseredésében hátat fordított a mozgalomnak. Az általános sztrájk kudarca a tömegek küzdelmének hanyatlásához vezetett. A kudarc elkerülhetetlen volt A pártvezetőség a sztrájk elhalasztását azzal indokolta, hogy azt a hatalmon levők vérontásra és a munkások halomralövetésére használnák fel. Ebben az érvelésben sok igazság volt. Joggal vetődik fel azonban a kérdés: vajon nem kellett volna ezt eleve számításba venni? A pártvezetőség ott követte el a nagy hibát, amikor — a reális erőviszonyok felmérése nélkül — meghirdette a tömegsztrájkot. Hiszen 1913 elején, az adott körülmények között, a mozgalom eleve kudarcra volt ítélve. A vezetők hibáiért és a tömegsztrájk kísérletének eredménytelenségéért azonban nem lehet hibáztatni a munkástömegeket és az őket támogató baloldali értelmiségieket. Az egyszerű emberek helytállását a sikertelenség ténye sem homályosíthatja el. Ezért a hat évtized előtti harc az általános sztrájk előkészítésére mindenképpen fővárosunk történetének haladó hagyományai közé tartozik.