Budapest, 1973. (11. évfolyam)

7. szám július - Vargha Balázs: Illyés Gyula pesti hajszálgyökerei II.

Irodalmi városképek V Vargha Balázs Illyés Gyula pesti hajszálgyökerei II. Szétvert sereg Mindig arról van szó. Az első kötetekben különösképpen. Arról a seregről; hogy miért is kellett szétveretnie 19-ben. Mióta megírta emlékezését az ötvenéves évfordulóra, azóta még világosabban látjuk, hogy már az első kiadott versek arról szóltak. Hol sejtetve, célozva, hol keservesen kiénekelve. Ho|, történelmi csataképben — már akkor is Dózsa nevével —, hol az emlékezésnek álomban is makacsul visszatérő jeleneteiben. Berohantam a kapualjba, homlokomon és mellemen szúró cseppekben hirtelen kiütközött a rémület — A prózai vallomás korábbról indítja a történetet, egy Sörház utcai teremből, ahol harminc középiskolást képeztek ki társadalomtudományi és irodalomtörténeti előadónak. Sinkó Ervin felesége és Lengyel József vizsgáztatta itt Illyést. Mint a vizsgát kiállt előadó mehetett a Rudolf térre (Jászai Mari tér), hogy Dosztojevszkijről beszéljen. A színhelynek és a hallgatóságnak a leírásával adós maradt az akkor tizenhat éves és erős tájszólással beszélő ismeretterjesztő. Kicsi lehetett az a szoba, kevés a hallgató. De hogy abban a heves nyárban, élethalál szorításában Dosztojevszkijről lehetett beszélni a Rudolf téren — ez már egymagában is csodaszép. Július végén azzal szállt vonatra, hogy Abonyban a darwinizmus társadalmi jelentőségét fejtegeti. De mikor a Szolnok felől visszafelé áradó katonacsapatok megakasztották a vonatot, átszállt egy teherautóra, amely még akkor is a másik irányba törekedett. A frontra. „Vidáman vetettem át térdem a nyitott tehergépkocsi vendégoldalán. Hogy a kocsi egyenest a tú'zvonalba megy, akkor hallottam meg, amikor egyik talpam már a vashágcsón volt." 20 az égre néztem, társaim rohanó lépte és rekedt fegyverek csahintásai verték szivem . . . (Szennyes sikátorok tövén) Leválnak a lőcsök, bukik a saroglya, Dózsa gyeplőszárral veri a lovakat, tört szekéren egymás nyakába karolva, ezt képzelem, szikár legények hajlanak előre és hátra szédült részegségben és közöttük állva én, én énekelek; i (Növekvő szél) Bozótból bozótba, Karom arcom előtt, futok szakadatlan, Árnyékom is már leszakadt rólam, Falvak fölé az esti szél Hordja sötét áldásaimat Gazda óvatosan bezárja ajtait. (Szegénylegény) Oda fellépve már nem előadó volt, hanem vöröskatona. „A 22-es csepeli gyári ezredhez csapott a véletlen. Velük csináltam végig azt a végzetes visszavonulást, hamarosan a magam lábán, egész Pestig, a Nyugati pályaudvarig. Életutamnak is egyik legtanulságosabb — legmegrázóbb — szakasza lett ez. Itt láttam, hova vezet a fejetlenség, egy ország szó szerinti irányítatlansága. S mire képes, még kétségbeesett helyzetben is, az összetartás, bár egy maroknyi emberé ... A fölfegyverzett csepeli vasutasoknak az a kisded csapata, amellyel én épp azokban a napokban Pestre begyalogoltam, egymagában elég lett volna, hogy ezt a puccsot (a Peidl-kormányét) megakadályozza." Dehát akkor miért nem ezt tették? Kamasz-képzelgés ez, vagy történelmi hitelű állítás? Ahogy Illyés apróra kielemzi a történeteket: megérkezésüket Pestre, lefegyverzésüket — meggyőz az igazáról. „Az eddig rejtett belső események — a szószegések és árulások — e drámavégszerű sűrűsödése és fényre bontakozása közepette mi rendületlen hiszékenységgel meneteltünk immár a Rákos menti falvakon át. Erőnket, még az éhség ellenében is, a parancsnok nyugalmából merítettük. Katonáskodása előtt Kovács műhelybizalmi volt; el akart számolni az embereiről az otthon maradt asszonyoknak s tetteiről a szaktársvezetőségnek ... A tanácskormánynak két fegyveres alakulata volt. A Vörös Hadsereg mellett a Vörös Őrség. A Hadsereg megsemmisült a fronton. A Vörös Őrség távol volt a fronttól. Föladata a városi biztonság. És a város biztonsága. Hittük mi. Még akkor is, amikor az első Őrök-kel szembekerültünk. Még az első szóváltásuk után is. Újpestről kijövet történt, a Duna-hídnál. Ott, ahol akkor a villamosnak valamiféle visszakanyarodója volt;egy régi végállomásszerű épülete. Az utca két oldalán egy-egy gépfegyver. Mögöttük, de az úttest közepén is a megváltozott őrök népes csoportjai, nem katonásan, hanem mintegy önszántukból odagyűlve. Csillag a sapkákon véletlenül sem. Ez volt a változás. És a modor. Egy mellékutcába akartak terelni bennünket. Ott majd egy gyárudvarba megyünk. — Miért? Hogy átadjuk a fegyvert. S általában a katonai holmit. — A Vörös Hadsereg fegyveres részlegei nem léphetnek a főváros területére! — Kinek a parancsára? — Ne attól fájjon a maga feje. Nem voltak többen, mint mi. De úgy viselkedtek, mint akiké az egész város; az egész jövő. Nekünk ösztönünk volt; nekik informáltságuk I Sose hetykébb a szolga, mint mikor friss gazda akaratát közvetíti. Új helyzetet tudatni mindig kéj. Új uralmi szót: a tízszerese. Széthullt a szép sereg! Vértől s vad harci daltol reszegen hevernek távol a halottak, s testükön ellenség zömök szekereket vezet kurjantva . . . Rőt pernyét hullató éjjeken fut át, mint életén s izzadtságát nyeli a gyáva üldözött. (Szétvert sereg) «