Budapest, 1973. (11. évfolyam)

7. szám július - Vargha Balázs: Illyés Gyula pesti hajszálgyökerei II.

Illyés Gyula és József Attila egy illegális kiránduláson (Csigó László reprodukciója) Keltünk volna fegyverre? Hinni mi is azt hittük: övék a város. Csak a kőnehéz puskákat raktuk le közvetlenül a járdára. A pisztolyokat, a zsebbe való gránátokat nem. Megbontva persze a sort is, azzal a szándékkal, hogy arrább majd ismét az úttest közepére rendeződün. Nem csináltuk meg. Újabb csapat őröket láttunk. Nehéz lett volna még egy megaláztatás . . . Keresztanyámék a Gömb utcában laktak, lemaradhattam volna. Baktattam tovább, már nem katonák, hanem Józsi bácsik és Feri bácsik között. A Berlini téren váltunk el, elég sután. Elköszöntem a köröttem levőktől, de bizalmaskodásnak éreztem, ha parolát is nyújtok. Csak aki maga megkínált vele, azzal ráztam kezet." így hangzik a tanúságtétel a Hadsereg talán utolsó megmaradt alakulatának feloszlásáról. S megint versben: Petőfi halhatatlan kamasz-idilljének, a Tündérálomnak párjául írta meg bújdosását hazafelé. Tizenhatéves forradalmár, futottam sírva a jövőből, lángoló arccal néztem vissza, (^szép világom! ottan gőzölt gyönyörű képe még előttem, szinte láttam sok új tornyát még sziporkázni arany ködökben, magasan, tiszta délibábként. Abonytól, Pestről menekültem, a csatavesztés vad lármája ott zúgott, csattogott fülemben. Ingemben selyem pántlikásan katonasipkám őriztem még, aztán bevágtam a bokorba, nem őrizhetlek, drága emlék. S mintha szívem dobtam ki volna. Abonytól Pestig s Pestről aztán le Tolna felé, mint búvó vad tévelyegtem a Duna partján nádjai közt a tocsogóknak. Nappal, mint orgyilkos osontam s ha föl-föltüntek fent a tollak, elakadt szívvel az árokban lapultam, míg továbbrobogtak. „Igazi urbánus" Egy irodalmi riporterrel beszélgetve elmondta, hogy párizsi évei után milyen afrikainak látta az országot: a tomboló félműveltséget a középrétegekben ... a nép szörnyű nyomorát." Talált reményre serkentő jeleket is, és éppen Pesten: ,,De pontosan emlékszem, mikor fölfedeztem, hogy kicsoda Tersánszky, kicsoda Nagy Lajos, mikor megismertem a kitűnő magyar irodalmat, én a Párizsból jött, kezdtem talpra állni, azt kezdtem érezni, hogy azért szikrázó, érdekes város, s lehet és érdemes is itt élni." Erre csapott rá a riporter kérdése: „A népi író Illyés a város dicsérője?" A riportbeli válasz így hangzott: „Én nyugodtan dicsérhetem Budapestet, mert az egyetlen igazi urbánusnak tartom magam, természetesen olyannak, aki a parasztot és a proletárt is emberszámba veszi .. . Mindig az volt a vágyam, hogy Budapest igazi várossá, fővárossá váljék. Budapest szelleme, bája, tréfára, vesézésre, pezsgésre és lelkesedésre való hajlama alkalmas arra, hogy kiváló, boldog szellemi együttes teremtődjék a fővárosból." Megmondta ő máskor is, korábban is, hogy mi jogon dicsérheti, vagy akár szidhatja, mi jogon tekintheti hazájának Pestet. ,,Egy hétig voltam pesti" — így kezdi versét, a Dárdavivő-1. S mi volt az a fényes dárda? A Váci út. Egy hosszú héten át bámultam nappal villamos-sinét és este végtelen lámpasorát lakván jól kint már-már Újpest felé (a Frangepán-úton) körösztanyám konyhája földjén. Abban a konyhában volt a szállása. Otthonra a Magdolna Vasas-otthonban talált. Lali-bátyja, a lakatos-segéd vitte el naponta — mondja a vers. Bokányi Dezső beszélt, asztal tetejére állva: . . . vívó-állásba egyre ugy szökellve a Parlament, a Belváros felé, hogy egy pillanat s — modern Gerelyvető, Sárkányölő — fölkapja s elhajítja, amire folyton lemutogatott, azt a kezünk ügyében heverő, fénnyel és sínnel, csöngéssel, dalokkal, nőkkel, fiúkkal végtelenbe nyúló és végtelen erős Váci-utat. Erősek, egész életre irányt jelölők Illyés gyerekkori munkásotthoni emlékei. Talán majd végigmondja egyszer azt az élményét is, amelyet versben éppen csak felvázolt. Bár maga a vers teljessé kerekedett ki, mégis az Abbahagyott versek sorozatába került, talán éppen azért, mert sok, eddig kimondatlan életanyag rejlik a vers nyolc sora mögött. Almásy tér . . . Almásy-tér . . . Hát itt is, itt e házban a Szabó- és Varrónők Otthonában is összeesküdtem én hajdanában. Oh hány tenger vitt forró áramában! Ki fejti meg a fordított szomjat? Miért vágytam szivemből ontani a vért, mikor ők kérték, a munkásokért, s mikor ők kérték, a parasztokért? Ami nem azt jelenti, hogy félszívvel volt a munkások írója, féllel a parasztoké. Vért ontani félszívvel? De miért is volna kettő, ami már Ady költészetében egy volt. Csak a rossz politikai szerkezetben vált szét kettővé a munkás és a paraszt. A kormánynak így volt jó, s a Szociáldemokrata Párt is elfogadta jónak. Ismerni kell valamennyire a két háború közti helyzetet, hogy megértsük Illyés Gyula és Veres Péter első találkozásának pátoszát és iróniáját. ,,A harmincas évek elején Pesten szorítottunk először kezet, mégpedig — jelképnek is vehetjük — mi, más-más vidék egy zsellérrétegének származékai a Magdolna utcai Vasas-otthonban. A szociáldemokraták valamiféle kongresszusán beszélt, a falusi, a szegényparaszti pártszervezetek föladatairól . . . Tapsorkánt keltett; és gyanút, rögtön. Az utóbbit épp az előbbi miatt. Az önfeledten tapsolók a teremben ültek; a tenyérütögetés közben is kérdően egymásra tekintők az elnökségi emelvényen." 21