Budapest, 1973. (11. évfolyam)

7. szám július - Jean Louis Médecin, Monaco polgármestere: Városrendezés a tengerparton

Centenáriumi kiállítás a Vármúzeumban „Hundert Jahre der Stadt Budapest, Cent ans de Budapest, Hundred years of Budapest." A többnyelvű felirat kétségkívül tükrözi a rendezők számítását, azt, hogy a Budapesti Történeti Múzeumban megnyitott „Budapest 100 éve" kiállítás idegenforgalmi vonzerőt is jelenthet. Ami igaz, igaz, a Vármúzeumba igyekvő belföldiek, fővárosiak szívesen fogadnának — akár egy szerényebb transzparens formájában— kedvesebb, közvetlenebb invitáló szavakat. Végtére is, a centenáriumot ünneplő főváros ad itt magáról önéletrajzot, s tárulkozik ki mindazok előtt a méltóságteljes, reprezentatív helyszínen, akik kíváncsiak, s büszkék is rá. E tekintetben mindenesetre valamivel előbbre jártak a budai városháza hét évszázaddal ezelőtti urai, akik imigyen vésették kőbe a város vendégszerető jellemét: „Örvendjen itt épségben az idejövő polgár és vendégnép, és találjanak bocsánatot a hibázok és jutalmat az igazak . .." E hívogató felirattal szerencsére már az első terem küszöbét átlépve szembetalálkozik a látogató,s nyomban meg is enyhül a várbeli hegymászás fáradsága, az idegen nyelvű feliratok tényközlő hivatalossága után. A régmúlt soron következő emlékei, amelyek az ezeréves Budapest előcsarnokából mutatják az utat a 100 éves Budapest termeihez, egy pillanatra felidézik a korábbi vitákat. Nevezetesen azt, hogy vajon melyik időpont is szerepeljen fővárosunk születésnapjaként: az első római emlékek felbukkanása, Árpád vezér bejövetele, Budának, mint az első királyi szálláshelynek megalakulása, avagy IV. Béla oklevelének kelte? A vita azóta szerencsésen eldőlt, a kiemelkedő helytörténeti eseményhez: a három város egyesítéséhez kapcsolva az ünneplésre érdemes főváros jubileumát. Ettől azonban még jussa van Budapestnek ahhoz, hogy élőbbről kezdje életrajzát, s a kiállítás ezt nem is tagadja meg tőle. Buda és a művészet — talán így foglalhatnék össze az első bemutatótermek emlékeinek tartalomjegyzékét, elmerülve a budai házakból megmentett középkori freskórészletekben, építészeti maradványokban, Mátyás korabeli reneszánsz kézműipari leletek, kupák, karperecek látványában. Sikerült ízelítőt adni abból is, hogy az egykori Budán miért kellett sűrűn pihenniük a múzsáknak: a közszemlére tett alabárdok, kardok, vértek, pajzsok, sisakrostélyok, kis ágyú, 1945 februárjáig Buda e mindvégig rettenetes hagyományának jelképei joggal kaptak helyet a kiállításon. Annál kedvesebb a múzeumlátogatóknak a jelenkori helyszín, az újjáépült alapító városrész, az újjáépült várrészlet és csendes csarnokai, amelyeknek békés falairól most egymás társaságában néznek az utókorra Ali budai pasa és Léhner János pesti városbíró arcvonásai; csakúgy mint a látványos anzikszkártyának is beillő színes rézmetszet az 1825-ös év Pest-Budájáról, vagy az Újvásár (mai Engels) tér bombázását ábrázoló kép a szabadságharc napjaiból. Az egyesítést megelőző kor kiállítási anyagának válogatása sikerültnek ítélhető, amennyiben minden egyes tárgyi emlék évtizedek történelmét képes jellemezni, egyúttal kierőszakolva a látogatóból az összehasonlítás ámulatát: ebből lett hát a mi mai fővárosunk? Hadd tegyük hozzá, hogy az a nagyvonalúság, amely a kiállítás további részleteit oly előnyösen karakterizálja, a korai századok ábrázolásánál nem mindig célravezető. Minél messzibbről tűnnek elő az emlékek, annál bőségesebb magyarázatokat, feliratokat vár a szemlélődő. Épp ezért a látogatók bosszankodva tűnődnek el azon, miért is nem találnak magyar nyelvű szövegfordításokat az amúgy is olvashatatlan, nagy számban kiállított latin nyelvű okiratokhoz. Ha lennének ilyenek, talán végig sem olvasnák, így viszont biztosan megbántódnak, amiért e kiállított tárgyakhoz még gondolatban sem nyúlhatnak hozzá. A centenáriumhoz vezető évtizedek láttán otthonosabban mozognak a falak között a látogatók. Nem véletlen, hogy szinte kivétel nélkül mindenki megáll — és nem is pillanatokra — a száz évvel ezelőtti, eredeti Pesttérkép előtt. Aki józsefvárosi, vagy terézvárosi — lényegében e két kerület tölti be a hatalmas falitérképet —, elégedetten silabizálja a ma is létező utcákat. Ez a térkép már él, sokkal inkább, mint egy vitrinben fekvő ereklyetartó kereszt, vagy pénzmérleg. Egy kiállítás sokféleképpen rendezhető és megítélhető, mint ahogy a kiállítást látogatók ízlése és igénye is sokféle. Ez esetben a Vármúzeum rendezéséről azonban nagyjából egységes a vélemény: nagy érdeme, hogy a rendelkezésére álló hatalmas és rendkívül gazdag anyagból — valószínűsíthetően nem kevés kínlódás árán — sikerült a századforduló és a felszabadulás közötti időszak történelmének, helytörténetének minden jellegzetességét felvonultatni, s e kor Budapestjének esszenciáját adni. Méghozzá úgy, hogy nem a már ezerszer látott, töviről-hegyire ismert anyagokkal kísérelték meg a rendezők vizuálissá tenni ezt az időszakot. Egy apró mozzanat: Hauszmann Alajos, Steindl Imre, Schulek Frigyes arcképe a város nagyarányú építkezéseinek, a korabeli urbanizáció élharcos művészeinek állít emléket — akkor, amikor eszemélyekről, tevékenységükről nagyon keveset, vagy éppenséggel semmit sem tud a fővárosi lakosok többsége. Értékelni kell az egyes korszakok takarékos kommentálását, a látogatók ismereteit feltételező, világnézetét nagyrabecsülő rendezési koncepciót is, amely a többi között a millenniumi főváros bemutatásában is érvényesül. A kiállításrészlet mentes minden agyonmagyarázástói; a társadalmi hátteret maga a néző fogalmazza meg a hatalmasra nagyított, emberektől nyüzsgő Andrássy út fotográfiáján elgondolkodva, vagy a századforduló környékének filmplakátjait megmosolyogva. A tízes évektől a kiállítás anyaga Siklós Péter felvételei a Budapesti Történeti Múzeum centenáriumi kiállításáról