Budapest, 1973. (11. évfolyam)
7. szám július - Jean Louis Médecin, Monaco polgármestere: Városrendezés a tengerparton
zelmileg is, értelmileg is gazdagabban távozik. A budapesti lakosok magángyűjteményeinek darabjai remélhetőleg „menetközben" is gazdagítják a Vármúzeum anyagát. Érdemes néhány észrevételt tenni a kiállítás visszhangjáról, e visszhang minőségéről. Ami a sajtót illeti, a bemutatott anyag általában kedvező fogadtatásban részesült; bár azelismerésbőlóhatatlanul nagy rész jut a kiállítás tárgyának, azaz magának a százéves fővárosnak. Erre utal az is, hogy a Vármúzeum kiállításáról szóló ismertetések jobbára híradásokban és katalógusismertetésekben merültek ki, elemző kritika alig foglalkozott velük. Ami a közönséget, véleményét, a látogatottságot illeti: a közönségsiker ugyan nem feltétlenül egyedüli kritériuma és döntő ismérve valamely kiállítás értékének, az ilyen irányú visszhang felerősítését mégis érdemes szorgalmazni. Éppen ezért örömmel hallottuk, hogy a kiállítás anyagát, legalábbis annak sok részletét bemutatják vidéki városainkban is. Ha idővel vándorútra kelnek a tárgyi emlékek, a százéves Budapest egy újabb formájában válik az ország közkincsévé. Két zavaró mozzanatról is említést kell tenni. Múzeumokban általában tilos a fényképezés. Ez esetben azonban indokolt lenne felmentést adni a városát szerető kiállftáslátogatónak. Sokan tanúi voltak annak a — múzeumba épp?n5 "ggel nem illő — jelenetnek egy tavaszi szom baton, am ikor az egyi k emléktárgyat — a millennieumi kiállításra készült cimbalmot — nagy buzgalommal fényképezte egy diák, s emiatt a női teremőr kiutasította. Feltételezhetően más alkalommal is lejátszódhattak hasonló, nem éppen közönségcsalogató jelenetek. A másik intermezzo: az elégedett, vagy éppen hiányt érző látogatók hiába is szeretnék beírni véleményüket vendégkönyvbe, amely pedig minden kiállításnak elengedhetetlen tartozéka. A százéves Budapest „tárlatot" legfeljebb élőszóval kommentálhatják. Hogy miért nincs emlékalbum, vendégkönyv — erre a kiállítás alkalmazottai nem tudtak választ adni. Valaki megjegyezte, hogy volt, de be kellett vonni az oda nem illő bejegyzések miatt. Ám úgy gondoljuk: amíg kiállítások lesznek, addig éretlen bejegyzések is lesznek, ez azonban nem indok arra, hogy a látogatók mindegyikétől megvonják a tetszés- vagy a nemtetszés-nyilvánítás jogát. Befejezésül: igaz ugyan, hogy a kiállítástól nem követelhető Budapest jövőjének ismertetése. Ez a Tanács körúti bemutatóterem funkciója. Mégis, ha már ilyen előkelő fórumot kapott a centenáriumi Budapest, érzésem szerint bátrabban ábrázolhatta volna a jövő városát. Ötven-száz esztendeje készült terveket mutat be a kiállítás, hogy érzékeltesse látogatóinak a korábbi évtizedek városvezetői, építészeti törekvéseit. Ugyanígy a mai nemzedék is megálmodja és megfogalmazza a kétezredik év Budapestjét. Napjaink városértő tudósainak vázlatai, elgondolásai, hacsak töredékekben is, de odakfvánkoznak a kiállítás zárórészéhez. Egy ilyen természetű átrendezés — vagy inkább kiegészítés — csak hasznára válna a centenáriumi év rangos eseményének. F. G. A második világháborús fővárost viszont eléggé szerény és erőtlen recenzió jelzi: a harcoktól agyonvert lakótömbök lesújtó látványa korántsem meríti ki ennek az időszaknak tartalmát, s önmagában még nem ad elég ihletet a meggyötört Budapest életének ábrázolásához, feledhetetlen feltámadásának értékeléséhez. 1945 után pedig már nem évekre, hanem hónapokra, napokra kíváncsi a mai ember — de ennek ismertetésére mintha elfogyott volna az energia, a hely. Az is lehetséges, hogy a kiállítási anyag mindjobban megnyilvánuló bősége állította nehéz feladat elé a válogatókat. Némiképp ellensúlyozza a fogyatékosságot, hogy a múzeum kis vetítőterméoen pergetett filmek valóban lekötik az érdeklődők figyelmét. Az összbenyomás a kiállításról mégis kedvező, nem kis mértékben az új, viszonylag ismeretlen anyagok bemutatására irányuló törekvés eredményeként. Ismeretterjesztés, illusztrativitás, a haladó emlékek méltatása — e három kívánalomnak feltétlenül eleget tesz a kiállítás, amelyről a látogató érazonosul azzal, ami domináló a főváros életében, s ami nélkül légüres térben lebegne helytörténet, várospolitika, urbanizáció: a munkásmozgalom foglalja el, s tölti be a helyet, de mellőzve a hamis pátoszt, a padlótól mennyezetig érő nagyítások dobpergéssel kísért látványosságait. Helyettük tömör, egymondatnyi kísérőszövegek festik alá a Tanácsköztársaság eseményeiről tudósító drámai és megragadó képeket, plakátokat. Alig arasznyi, mégis minden részletében megrázó illusztrációk adják a hangsúlyt. s vésődnek be mély nyomokat hagyva a látogatók emlékezetébe: gyermekek bevonulása az Angol parkba 1919-ben, gránátesztergáló műhely a Weisz Manfréd gyárban, harmonikázó-kolduló hadviseltek az utcán, tolongás lisztért a péküzlet előtt, téli külváros a Horthy-fasizmus éveiben. Az itt felvonultatott fényképes dokumentáció talán a legsikerültebb részlete a kiállításnak: történelemkönyvnyi anyagot sűrít kis falrészeken, vitrinekben, s éppen szűkszavúságával sugároz szuggesztivitást.