Budapest, 1973. (11. évfolyam)

7. szám július - Az európai fővárosok vezetőinek találkozója, Budapest, 1972 dr. Clelio Darida, Róma polgármestere: A történelmi központ megőrzése

dombvonulat, a nagy régészeti ásatások, a kereszténység bazilikái, egy évezredekkel mért történelem emlékei, melyek minden európai nép régi és kevésbé régi eseményeiről tanúskodnak, a műgyűjtemények meghökkentő nagyszerűsége stb. Még ha a városi elöljárók igyekeznek is kellően fejleszteni a külvárosokat, megőrizni az új településeken a Rómára jellemző természetes környezet képét, megnyerni a bevándorló tömegeket a közösségi érzésnek és a római polgár büszkeségének — valójában az egész világ tudatában Róma egyenlő marad történelmi központjával. Ahol minden kő régebbi, mint az épület, amelynek ma része; minden részlet a művészettörténet jegyeit hordozza; itt semmi sem névtelen, semmi sem betoldás, semmi sem felesleges. Európa nagyvárosai, még azok is, amelyeknek komoly fejlődése csak kevéssé régi századokra — az utolsó kettőre, vagy éppen csak az utolsóra — terjed, mind régi korokból valók. Történetük az esetek többségében a rómaiak ottani jelenlétének idejéig — ha nem régebbre — nyúlik vissza. Ebből következően osztoznak a közös problémában: történelmi centrumuk jövőjének sorsában. Mindanynyian átélik a rossz közérzetet, a bizonytalanság, néha a rossz lelkiismeret állapotát ősi központjukkal kapcsolatban. A közvélemény nyomása is egyre növekszi k, hatásos i ntézkedéseket követelve az igen értékes városmag újjáalakítására. Abban a vitában, mely városaink aktuális problémáira irányul, Ime egy kiinduló pont, amelyről Róma eredeti és közvetlen tanúságot nyújthat. * Modern fejlődésének egy adott korszakában minden európai városnak nagyon energikusan szembe kell néznie városi valóságával. A XVIII. és a XIX. század fordulóján, a fényűzéstől, a gazdagságtól vonzva, a bevándorlók növekvő hullámai özönlöttek a fejlettebb országok fővárosaiba. Ezzel egyidőben a felvilágosodás ésszerű és nagyméretű perspektíváitól inspirálva, a művészek és az építészek levegős, világos városról álmodtak, a középkor szűk utcájú városával szemben. Ugyanebben a korszakban egy ennél súlyosabb megpróbáltatás is nehezedett a nagyvárosokra: a kezdődő iparosodás — az újabb bevándorló hullámok előidézője —, a társadalmi osztályok elkülönülése, a városnegyedek addig ismeretlen ranglétra szerinti társadalmi beskatulyázása, a gyors és általános közlekedési eszközök szükséglete, az új közszolgáltatások iránti igények kielégítéséhez a technikai lehetőségek megteremtése stb. Ezeknek a lépcsőzetesen bekövetkező jelenségeknek következtében nyugat nagy fővárosai, London, Párizs (de nemsokára Pétervár, Moszkva, Berlin, Madrid stb. is) alkalmazkodtak az új helyzethez, néha radikális, a múlttal kevéssé számoló átalakulás során. A nagy városnegyedek utolsó és legalapvetőbb megújítását báró Haussman hajtotta végre Párizsban, aki nagy modern városrendező, de egyben a régi város könyörtelen megsértője volt. A XVIII. századtól a két világháború közötti évekig zajló megújítási periódusok általában mégis a múlttal valamiféle folyamatosságot biztosítva következtek be. Tapasztalataink szerint ezek a megújítok bizonyos értelemben valami antikot hoztak létre, ami némi kapcsolatban volt egy hagyományt tisztelő logikával, s ami az évtizedek során valóban megszerezte a hagyományos környezethez hasonló hangulat patináját. (me az ok, ami miatt a történelmi központ topográfiai és kronológiai kiterjedésének koncepciója bizonytalanság forrásává válhat. A törés inkább később, a mi generációnk technológiai forradalma idején, a századunk második felére jellemző hatalmas társadalmi változásokkai, a motorizáció széles térhódításával és egy egész sereg új jelenséggel következett be. Ezek annyira felforgatták városainkat, hogy még a továbbélés lehetőségét is veszélyeztetik. Nem tudjuk kiheverni a háború és a háború utáni sebtiben végzett újjáépítések gyászos összejátszásának eredményeit, 6 számos városban pedig a nagy kiterjedésű antik települések elvesztését. Minden országnak sajátos szellemben kell megoldania saját nagyvárosai belső egyensúlyának kényes kérdését. De épp így igaz, hogy még azokban a városrészekben is, ahol a régi átalakítása — módot adva értékes és vonzó dolgok létrehozására — megtörtént vagy éppen megtörténik, ma melankolikus megbánást ébreszt az iránt, ami eltűnt, és amit bizonyos mértékig talán megmenthettünk volna. Rómában ezek az események másként zajlottak le. 1870-ben, amikor Róma egyesült az új egységes állammal, az „örök város" lényegében még olyan volt, amilyennek a XVI. és a XVIII. század vége között kialakították. Egy kissé megrészegedve az első (a császári) és a második (a pápai) Róma helyére egy harmadik Róma felépítését javasoló retorikától, felbuzdulva báró Haussman példáján és az új állami intézmények gyors elhelyezésének szükségletétől hajtva, a nagy egyházi épületeket olyan célokra hasznosítva — a királyság várostervezői feljogosítva érezték magukat arra, hogy hatalmas rombolási programot hirdessenek. Ez a méltánytalan terv nagyrészt halott betű maradt, egészen a totális államrendszer kialakulásáig, amely viszont már erőszakos határozathozatali jogokkal rendelkezett. Végül is 1870-től kezdődően, 70 éven át az volt a feladat, hogy a modern követelményeknek megfelelővé tegyék a történelmi városközpontot. Nagy volt a pusztítás! Az építészetileg kisebb értékű épületek elvesztése sem közömbös. De még nagyobb baj, hogy a különlegesen harmonikus városi rendszerben töréseket hoztak létre, s ezek a disszonanciák azonnal szembetűnnek. Természetesen, nem minden beavatkozás volt egyaránt romboló, sem pedig minden pozitív következmény nélkül való. Bizonyos esetekben a megújítások a legrégebbi antikvitás maradványait hozták felszínre; vagy hozzásegítettek ahhoz, hogy Rómát biztonságba helyezzék a Tiberis áradásaitól; sok esetben nagyon egészségtelen helyzeteket számoltak fel. Mindent egybevetve azonban azt kell mondanunk, hogy ezt a néhány pozitív eredményt elérhették volna úgy is, talán sokkal szerencsésebben, ha lemondanak arról a tervről, hogy az új várost a régire építsék. így megőrizhették volna a régi és az új negyedek között azt a csodálatos és igen gazdag parkláncolatot, amely a városfal mindkét oldalán végighúzódott. Amint azután a modernizmus iránti túlhajtott csodálat alábbhagyott, módosult a történelmi központ érinthetetlenségének problémája. A fasizmus idején már nagyon elterjedt volt az a nézet, miszerint „ki kell szabadítani a nagy műemlékeket", lerombolva minden kisebb vagy átlagos alkotást, amelyekkel ezeket a „dekadencia századai" körülvették. Néhány helyrehozhatatlan gonosztett végrehajtása után ismerték csak fel, mennyire önkényes különbséget tenni a vitathatatlanul nagy korszakok és a közismerten hanyatló korszakok építészeti alkotásai között. A városi szövevény egészében véve oly szoros és összefonódott volt, hogy a vonalában mutatkozó foghíjak továbbra is kiemelték a rombolásokat, s ami még ennél is rosszabb, az akadémikus, vagy a hamisságon kívül semmiféle jelleggel nem bíró, stílusutánzó épületekkel való helyettesítést. De ez még nem minden. Ugyanis tudomásul kellett venni azokat a hátrányokat is, amelyeket az urbanizáció új megoldása! okoztak, elsősorban a szegény negyedek lakóinak, akik kénytelenek voltak hatósági intézkedésre elhagyni a régi városrészekben levő — igaz ugyan, hogy nagyon szerény — emberi életkörülményeiket, azért, hogy a sietősen épített, jellegtelen alvó-településekben rendezkedjenek be, amelyeknek funkciója csupán az volt, hogy hálóhelyül szolgáljanak. Egyébként ugyanez a helyzet — a lakások javulásának ellenére is — a toldalékvárosok legnagyobb részében, amelyek 1950 óta, minden égtáj felé, mértéktelenül megsokasodtak; állandóan ugyanaz a hiú ábránd és ugyanaz a képtelenség, hogy máshol teremtsék meg a régi negyedek emberi feltételeit. Elkerülhetetlen volt tehát a visszatérés a történelmi központ nagyobb megbecsüléséhez. Ez a tisztelet oly mértékben telítődik egyre növekvő nosztalgiával, ahogy a nagyváros az elembertelenedés sokrétű faktora következtében egyre kevésbé kellemes életkörülményeket biztosít. Hlyen körülmények között nem volt különösen nehéz feladat a közvéleménnyel elfogadtatni az 1965-ben érvénybe lépett városrendezési tervben megfogalmazott új szabályozást. Ez végérvényesen elsöpört minden lebontási, bővítési, lakóház-átala. kltási tervet. A történelmi központ problematikáját azonba távolról sem tudjuk kimeríteni azzal, hogy kijelentjük: megtartjuk, megőrizzük. A lerombolok néze ' teinél kevésbé nyilvánvaló kelepcék ellen is meg ke 'l védeni. Ezeket részben a központi zónákra neh ezedő igazgatási, gazdasági és kereskedelmi funkciókkal járó túlterheltség, a forgalom növekedése, a telekárak növekedése — ami az épületek teljes kihasználását vonja maga után —, részben pedig a centrum természetével ellenkező használat okozza. Mindezen alattomos jelenségek közül a motorizáció betörése a legmegdöbbentőbb. Azt sem szabad hagyni, hogy a központ üzletnegyeddé vagy politikai és gazdasági igazgatási központtá váljék. Hiszen ez egyet jelentene azzal, hogy az erőszaktevések egész sorát szenvedje el, ami végül teljesen tönkretenné. A városrendezési terv a történelmi központ megmentését szolgáló új rendelkezésekben arra alapoz, hogy a jelenlegi városi településen kívül szükséges — párhuzamosan és világosan elkülönítve — két másik közigazgatási központ létesítése, amelyek majdan összekapcsolódnak; valamint egy harmadiké az EUR-ban (Európa-városnegyed). Ez a három központ módot ad arra, hogy kivédjük azokat a törekvéseket, amelyek az öregvárosba kívánják telepíteni az országos és a regionális közélet igazgatási szerveit. Ez az eltérés természetesen nem járhat a központ pszichológiai és gazdasági érdekeltségének semmiféle hanyatlásával; a központnak fel kell vennie ismét saját, régi, egységes természetének fiziognómiáját, modern adottságai mellett. A városrendezési terv alapgondolata még meszszebbre is kiterjed. Nem úgy képzeljük el ezt a történelmi központot, minta kezdeményezések és aktivitások egyedülálló székhelyét, mely azért létesült, hogy oda vonzza a város egyéb negyedeiből az előkelő közönséget. Ez egyébként könnyen megvalósítható célkitűzés lenne: csak tömöríteni kellene körülötte a szórakozóhelyeket, az előadótermeket, az éttermeket, a kávéházakat, és követni kellene azt a már megkezdett politikát, amely bizonyos zónákból kitiltja az autóközlekedést. De az így elképzelt városközpont ,,rezervátum"-má redukálódna, ahol az idő megállna, megmerevedne. (Meg kell jegyezni, hogy egy ilyen helyzet megnövekedett funkciókat kényszerítene a városközpontra. Ezek a funkciók kétségtelenül sokkal jobban megfelelnének a természetének, mint az aktivitás mai forgataga. De a következmények azonosak lennének: a közlekedési szempontból túlhajtott feszültség, parkolási nehézségek, mindennemű túlterheltség, a gazdasági jövedelmek túlhajtottsága.) A történelmi központnak feltétlenül gazdagodnia kell a kultúra, a szabadidő, a látványosságok, a művészetek szempontjából érdekes kezdeményezésekkel és létesítményekkel; s szüntelenül védekeznie kell a kipufogógáz szennyezése, a zaj, az autóforgalom ellen. De a periférikus települések felruházása az élő, autonóm községek minden sajátos funkciójával, lehetővé fogja tenni a kulturális, szórakozási és kommunális kezdeményezések kívánatosáthelyezését. Minthogy szükség van kiindulási pontra, egységesítésre és kölcsönös segítségre, ez utóbbiak mindezt meg fogják találni éppen a történelmi központban. így a történelmi központ végül is megszerzi a városi periféria és az alvóváros-települések kulturális, művészeti és szórakozási kezdeményezéseinek vezetését.