Budapest, 1973. (11. évfolyam)

7. szám július - A címlapon: A Duna Intercontinental Szálló (Csigó László felvételej

rongásos és elidegenítő. Valami barnaság mosódik bennem össze, valami szűkösség és meredekség, hozzá a zaj — ha hirtelen rágondolok. Csak az értelem és a tudás erejével, fényével tudom, ha tudom magamnak úgy-ahogyan oldani, megvilágítani e nyomasztó és sötétlő emlékképet. Talán ezért, újabban kezdek idegenkedni az úgynevezett műemléki városoktól, a turisták gyönyörűségeitől, amelyek elérték tökélyüket valamikor, ezt őrzik, magukat olykor kitatarozzák, s látogatóik is ezt követelik tőlük. Ámde a látogatók elmennek és a város ott marad. A város az élet, az életnek úgyszólván egésze, s ha van valami utolérhetetlenül szép és megrendítő Velencében, akkor talán az, hogy itt érezni a lassú pusztulást, elmúlását valaminek, ami szép volt, aminél szebb nem volt. Ahogyan Thomas Mann is megérezte, már jóval korábban. Velence csaknem olyan, mint a kaméliás hölgy, annak minden varázsával, szomorúságával. De ez ritka, s igen különleges dolog. S itt is mennyi a gond, a probléma belőle. A város valóságosabb valami, amíg élnek benne, lakják, s hozzá egyedül műalkotásként, muzeális tárgyként közeledni életellenes. Ha valaha, valamiben mélyen azonosultam várossal, a városokkal, mesterségem tárgyaival, akkor ezért volt — mert az életet, a meg nem álló, meg nem merevedő életet érzékeltem, tudtam, éltem meg bennük. Mondhatni, kezdettől, és ahogyan idősödöm, egyre inkább . . . De az otthonosság érzete — mégis, miből ered? Mindenesetre jellemző rá, ha az ember valahol úgy érzi, ahol nem lakik, hogy itt szívesen lakna, ha pedig valahol lakik, hogy itt maradna, s ha valahonnan elköltözik, mert a sors úgy hozza — hogy sajnálja. Mint ahogyan én, szinte szenvedtem, amikor Budáról Pestre kellett hirtelen költöznöm. Budát sok minden tette nekem korán otthonossá. Elsősorban a Pestről való odavágyódás, s olyan dolgok, amik gyerekként izgattak, érdekeltek: a sikló, az alagút, a gellérthegyi barlang, a Citadella, később a kertek, a villanegyedek, a békesség, a csend. Mégis, talán leginkább, s szinte érthetetlenül valami jelentéktelennek tűnő dolog, amit egy idős bácsi, rokonunk beszélt el nekem. Ők valaha — talán a múlt század vége táján — a Várnegyedben laktak, ablakaik a bástyasétányra nyíltak, s onnan láthatták szemközt a budai hegyeket. Akkoriban még nem lepték el a villák, szőlők voltak ott s néhány nyaraló. A város jóval előbb, a hegyek lábainál ért véget. E távoli hegyoldalakban közvilágítás sem volt még, s esténkint, besötétedés után láthatták ablakaikból, hogy odaát, a hegyoldalakban olykor kis fénypontok gyúlnak ki és ide-oda vándorolnak. A lakosok ugyanis ott még kézilámpásokkal jártak, kísérték egymást, s ezeknek elhaló fénye imbolygott ott a távolban. Nem olyan ezazelbeszélés, akár egy álom? Rám úgy hatott, mélyen és felejthetetlenül. Budában, nem tudom, miért, azóta is azt a Budát szeretem — emlékét, nyomait, tünedező lehetőségét —, amikor még kisebb, békésebb volt. Város, de a természet ölében. Rokonaim éltek a Várhegyoldalban, vidékies, kertes házakban és az ő életükben is — gyerekként — ezt a békességet érzékeltem vagy képzeltem. A mi utcánk, az Egyetem — ma Károlyi Mihály — utca már akkor forgalmas, zajos volt, ablakot nyitni alig lehetett, s én talán ezért is vágytam valami csendre, békességre. S ki tudja, még mi miatt, s miért képzeltem mindezt Budába. Akkor is még olyannak láttam Budát, mint az öreg rokon elbeszélte, az imbolygó kézi lámpásokkal a hegyoldalban, a szőlőkben — amikor szőlőknek már híre-hamva sem volt, e vidéken sorra épültek a villák, burkolták, kivilágították az utakat és autóbusz járt rajtuk. Csendesebb volt, az bizonyos. De a többi már inkább képzelődés, belelátás, valamiféle vágyakozás. A „Krisztinában" is, a templom táján: hiába nőttek meg ott a házak, nőtt a forgalom, valami még mindig az egykori Krisztinát érezteti ott nekem. S vele az otthonosság elemi képzeteit. Azt az időt, amikor még a villamos onnan indult, a templom elől a temetőbe és földszintes, nagykapus házak voltak a környékén, mögöttük kerttel. Amikor a harangozást délben, este jól hallani lehetett, amikor kis, néhány személyes társaskocsi járt a térről fel a Hegyalja út tájékára, a Csend utcába — ott is laktak rokonaink. Maga ez a név is: Csend utca, bűvöletes volt nekem. A Déli vasút alighanem nyers, durva beavatkozás lehetett annak idején, épülésekor, hiszen utcákat metszettek ketté, ma is kimutathatóan, miatta mély árkot ástak végig a városon, elválasztották egyik részét a másiktól, füstöt és zajt hozott — de nekem gyerekként már a kész alagút, a fordítókorong, a tolatás izgalmas látványa és valami intimitás érzete, a völgybeszorítottságé jutott. E pályaudvar szememben csaknem romantikussá vált. Vágyakoztam oda, nézni az akkor még zöld vágányokat, a vonatok érkezését, indulását, mozdonyok pöfékelését, s boldog voltam, amikor a közelébe költözhettem, a Csörsz utcába. Mi hát az otthonosság? Megszokás, beleképzelés, emlékezés, vágyakozás? A Belvárost, ahol felnőttem, nem tudtam megszokni akkor, nem szerettem. Az idő azóta lassan glóriát font köréje bennem, s ma már úgy járok ott, a belvárosi házak körül, ahol laktunk, az utcákban, ahol iskolába jártam, mintha hazajárnék, s lassan eszembe jut minden, mi volt ott. Ha csupán arra a néhány utcára szorítkozna ez, ahol csakugyan felnőttem: az Egyetem, az Irányi, a Cukor, a Veres Pálné utca környékére, akkor még inkább érteném, hiszen legelső s legelemibb, legérzékibb emlékeim idekötnek. Csokoládészag a Duna utcának egyik pincéjéből, ahol ismert csokoládéféléket készítettek, süteményszag a Cukor utcában, ahol cukrászati műhely volt, átjáróházak, rejtelmek, amiket felfedeztem. De hát ezek részben már nincsenek, s ha megmaradtak, már kevéssé érdekelnek. Az otthonosság érzése kiterjedt azóta, bármennyire változott is sok minden — jóval távolabbra, már-már nagyváros méretben. Délfelé túl a kiskörúton, északra a Kossuth Lajos tér tájékáig, keletre csaknem a Nagykörútig. A Dunán is túl terjedt, a Tabánig, a Krisztináig, a Vízivárosig. Vajon miért? Talán mert megismertem, tudok mindenről, mi van itt, mi volt itt, felfedezem villamos sínek egykori nyomát a Klauzál téren, vagy a Rókus kórház mellett, amely villamos sínekre még emlékszem, portálok nyomát, egykori mozik, vendéglők, a sikló helyét, amelyekre ugyancsak emlékszem? Ámde ez csak a múlt, s aligha nosztalgia, mert határozottan érzem, hogy mindez nem is hiányzik nekem. Az a tudat, az az érzés hiányozna, ha olyan helyen laknék, ahol így nem érezhetek, ilyeneket nem tudhatok, ilyenekre nem emlékezhetek. Otthonosság érzetem e kitágulásában a város belső részeire — mást, legalább ennyire lényegeset is vélek. Azt, hogy kiismerem magamat benne. Csaknem minden sarokról tudom, mi van ott, minden házról, mi van benne. Honnan, hová, mivel, hogyan utazhatom, melyik ház előtt áll meg az autóbusz, hol van postaláda, patika, ilyen vagy amolyan üzlet. Hol mit kapni, mit lehet fogyasztani, hol vannak ismerős felszolgálók, árusítók. Ez falun természetes, kisvárosban is kialakul. De nagyváros és annak belvárosa méretében már körülményesebb, mert több időt, jövés-menést, tapasztalatot igényel. S én ezt megszereztem, talán ez esik jól. S ezért zavar az, ha változtatnak valamin, meglepetések érnek — ez vagy az nincs a helyén, eltűnt. Mint például a Krisztinában volt az Auguszt — most Déryné cukrászda — egész berendezése. Viszont megnyugtat, ha ott van valami, ahol megszoktam; ha újra ott találom. Mint a Belvárosi templom, a Rókus kápolna, vagy a Petőfi, a Mikszáth Kálmán szobor. Sőt akár a Mátyás Pince vagy a Gresham kávéház. r Ugy járok, jövök-megyek e talán legotthonosabb városrészekben — Budapest belsejében —, mint Tom Sawyer Mark Twain regényében a barlangban: fonál mentén, amit tart, legömbölyít kezében, hogy visszataláljon a bejáratig. Nekem ez a fonál az emlékezet, a tapasztalat. S valamiképpen barlangnak érzek, nem is először, voltaképpen minden igazi várost. Nem lehet véletlen, hogy mostanában leginkább félhomályban, alkonyatkor hat rám a Belváros, s általában a városok. A város művi természet, és nagyon valószínű, hogy ősi barlangélményeket kelt életre, újít meg mai eszközeivel. A visszahúzódás lehetőségét, a védettség, az ismertség elemi érzéseit adja—ha adja, — s kellene adnia. Iszonyodom ma is álmomtól, melyben Budapestet ellepte az ár. S ha a mai művészet hatása eredeténél a barlangok rajzai vannak, talán a városokénak is lehet ilyen eredete, szerepüket tekintve. Valaha régen, ifjúkoromban a Belvárost szűknek, szorongatónak éreztem, s Budára szinte menekültem. Messzebb nem; ott is az ismertbe, s a napfényre nyíló, szabadba helyezett modern épületeket kedveltem. Most mégis elfog nem egyszer valami furcsa, csaknem borzongató jó érzés, ha a szűk, sötétlő, összeérő párkányzatú belvárosi utcákban jövök-megyek, ide megyek, oda megyek. Nem is látványában, hanem érzetében, szinte tapintásszerú'en, tere, falai, határai tapintásában, érzékelésében. Akár a vak érzése — gondolom —, aki sok csetlés-botlás, eltévelyedés után fehér botjával kocogtatva ismerős, térben kitapasztalt helyeken jár. 3