Budapest, 1973. (11. évfolyam)

7. szám július - A címlapon: A Duna Intercontinental Szálló (Csigó László felvételej

bású, eleven városrészt találok. Méghozzá emelkedő terepen. Afféle helyzetű térre érkezem, mint a Mártírok útja mentén a Mechwart tér — tehát főútról nyiló, emelkedő térre, — itt is parkféle van a közepén, ámde hatalmas házak szegélyezik, olyanok, mint a Szabadság teret. A térből utak ágaznak el, ugyancsak nagy házakkal szegélyezetten ; ismeretlen, rejtelmes városrész kezdődik ott. Ámulva járok, megyek felfelé, nagy házak közé, valahová, amit sohasem láttam, holott itt van a közelemben. Ugyanis az álomnak az volt a különössége, hogy álmomban ez a városrész Budapesten volt, Újpest táján, de én eddig még nem jártam ott s most ismertem meg. Felfedeztem, akár egy sohasem látott házat, kisebb utcát. S azóta nem egyszer gondolok arra, hogy észak felé van egy ilyen városrész, valóságosan. Majd eszembe jut: hiszen én ezt „csak" álmodtam. De volt fordítva is. Valóságos városban, városrészben jártam, s azt kellett éreznem, hogy álmodom, legalábbis, hogy ilyen csak álomban lehetséges. Nem egyszer ért ilyen. Budapesten télen, az elhagyatott külső Józsefvárosban, Ferencvárosban, elnémult, furcsa tereiken, a belső Erzsébetváros sikátoraiban, a belváros déli része régi, üledékszerűen megmaradt kis utcáiban, a Várbazár környékén, a Hunfalvy utcában — és még annyi más helyen. Kőszegen például, meg Vácott. Többnyire alkonyatkor, estefelé, vagy nappal, hidegben, amikor kevesen jártak arra, s az egész díszletszerűvé vált. Amikor a város, városrész valóban szinte álomba merült. Míg az álmokban nem zavart a forgalom, az élet, addig a valóságban, úgy látszik, az ember inkább érzi álomszerűnek az elhagyatottat, a néptelent. Nem olyan egyértelmű dolog hát ez; miként egy város, a város sem egyértelmű soha, — ugyanúgy nem, mint az álmok. Szorongás-feloldás, sötétség-világosság, magányosság-forgatag váltakozásai; utcák, közök, sikátorok után ismét terek, tágasabb és fényesebb helyek. Talán éppen ez a városok egyik értelme, vonzásuknak egyik oka. De van valami más is, amit mindinkább érzek, s magamban firtatok, okait keresem — az otthonosság. Miért otthonos az egyik, miért nem az a másik, akár városrész, akár egész város? Persze, tájakkal is van így az ember, s a város végtére táj, művi táj. Mit látunk, képzelünk bele, mit vetítünk bele önmagunkból? Mi az, ami végső fokon az otthonosság érzetét kelti, miféle élőképek, várakozások, tapasztalatok? Megint csak álmokhoz fordulhatok. Budapestről nem egyszer álmodtam. Az. egyik még régen volt, s a rémálmaim között tartom számon: léghajóról, magasból látom a várost, a Duna fölött, félig-meddig már sötétben, a Duna kiáradhatott, vagy valami más elemi csapás folytán a folyam sokszorosa lett önmagának, ellepi a fél várost, nem látszanak a hidak sem, óriási hajó halad alattam, amilyen a valóságban nem járhat a Dunán. Ez a kép jóval az ostromot megelőző. S — furcsa módon — az ostrom utáni állapotban, a Duna-partokon, a némaságban, a néptelenségben, a romhalmaz láttán is volt a maga szörnyűségében valami álomszerű. Lehetett is — ki hitte, képzelte volna valaha, hogy ilyen bekövetkezhet! S ez lehet voltaképpen az álmok egyik titka: mi ébrenlétünket, gondolkodásunkat, várakozásai n kat észsze rűeknekvéljük,deazélet rácáfol, s a valóságban is létrehoz olyasmit, amit korábban csak álmodhattunk volna! Vácott, különösen a Székesegyház körüli szinte szunnyadó részeiben, a fasoros, földszintes házakkal, elfüggönyözött ablakokkal, bezárt kapukkal szegélyezett utcáiban, ahol egy lelket sem lehet látni, a valóságot éreztem mindig álomnak. S ez engem megzavart: mibe vágyom voltaképpen? Ilyen életen kívüli csendbe, dohos, öreg házakban? Nem valamiféle halálvágy-e ez? Később csömört is kaptam az efféle érzületektől, mint valami jóízű, de émelyítő italtól. Utoljára éppen Firenzében — és ezt sem tudom megmagyarázni. Rómába menet pár napot ott is töltöttünk. Míg egyszer Róma nyomasztott, és Firenze vonzott, most ellenkezőleg: Róma fellelkesített, és Firenze szinte szorongásokat keltett. Keresem okát, s nem találom — imitt-amott részleteit vélem tudni, ha egyáltalán volna oka, s egyetlen oka lehetne. Az egyik: az Arno állapota. Az Arnóé, melynek partjai, hidjai, háttere a világ egyik legszebb folyóparti városképét adták, sőt az az Arno, mely nemrégen sok méteres árral lepte el az egész belvárost — most alig látszott. Kis, folyócskaszerű ér tekergett a kiszáradt, gazzal benőtt mederben, ahol szemét gyűlt, autók parkoltak, bódékat tákoltak. Képzeletemben — nem álmomban — már gondoltam olykor arra, milyen volna, ha Budapesten nem volna a Dunában víz, s magamban elszörnyedtem: hiszen az rettenetes látvány volna! Csakúgy, mint az ellenkezője, amit valóban megálmodtam. S most itt Firenzében ez a rettenet csaknem bekövetkezett: valahányszor átkeltem a hídon, igyekeztem nem odanézni. De még inkább szorongásos, elkedvetlenítő érzést keltett — és ennek okát csak magamban, valamilyen állapotomban kereshetem — Firenze belvárosa. Egészében, összhatásával keltette, s nem az egyes csodálatos remekműveivel, amelyek közül a Palazzo Vecchio valóságosan és képletesen kimagaslik. A rozsdabarna színével keltette, ami eluralkodik itt — az ehhez hasonló szín már valaha Sienában is idegesített. A sikátorszerű, járda nélküli utcákkal, amiknek most autóforgalma, zaja vált elviselhetetlenné. Ennek hatása itt ért első ízben és éppen Velence csöndes lagunái után. S még valamivel: az egészét tekintve túlságosan egyidőben keletkezett, s azt képében megőrzött városnak láttán, még ha ez az idő hatalmas és világjelentőségű korszakot ölel át, egyben műalkotások, remekművek tárháza. Firenze voltaképpen a reneszánsz idején befejeződött, a barokk s ami utána következett, ide már jóformán el sem ért. A város belseje elkészült, s megmaradt, mondhatni megmerevedett úgy, mintha — lényegében — végig megőrizte volna indulása, a késő-közép kor jegyeit, színekben, zártságban, formákban. Még reneszánsz palotái zártságában, szigorában is. Mindez most valamiféle ellenállást, sőt—szorongást keltett bennem, nyilván éppen eformák, e látvány nagy hatóereje miatt. A szorongás, az ellenállás okait a már említett dolgokban sejtem; a középkori sikátorok, zajos és veszélyes mai forgalmukkal nem a biztonság, hanem ellenkezőleg, a veszély érzetét, nem a nyugalomét, hanem a zaklatottságét adták. Az Arno elapadása valamiképpen az életerő, tápláló erő elapadásának nyomasztó érzetét. Az egységes rozsdaszín pedig annak a lezárt egységnek a képzetét, ami talán azért nyomasztott, mert mindinkább kerestem, igényeltem városokban a fejlődés, a változás, az idő folyása jegyeit; s mindinkább azokért lelkesedtem, amelyek ezt éreztetik. Firenze most belsejében éppenséggel nem álomszerűként hatott, mint néhány nappal később Róma, holott bízvást hathatott volna, hanem valami pökhendi keménységgel, lezárt valóságosságával, tömény gazdagsága fölényével. Egészen más hatott rám álomszerűen Firenzében. A Boboli kertből párás, de napsütéses délelőttön néztük a város látképét. A pára elmosta az Arno vizének hiányát, sőt a város mélye is alig látszott. E párában egybemosódó, laposan sötétlő tömegéből két, közeli alkotás emelkedett ki, halaványan, de a naptól megvilágítottan: a Palazzo Vecchio tűszerű, finom, barnás színű tornya és — attól függően, hogy honnan néztük — vagy egybefolyva vele, vagy kissé távolabb, de nem messze tőle a Dóm monumentális tömege, kupolája. Ez utóbbi fehérlően, rózsaszínű árnyalatokkal. Először arra gondoltam — nem egy mai ilyen problémának ismeretében —, milyen merészség lehetett, hogy a város megszokott, finom arányú közepe, s a Signoria, annak tornya mellé odaépüljön ez a másik, akkor talán idegen formájú, viszonylag még nyomasztónak is mondható s amannál magasabb tömeg. Hogy szinte felülkerekedjen rajta. Léptékváltás, ahogyan ma mondanánk — a kecsesség, a finom arányok mellé helyezetten ilyen, szinte kolosszus-szerű alkotás. A látvány mégis megragadott, és inkább maradt meg bennem álomszerűen, mint addig a város. A furcsa, megvilágított, a párában megtört napsütés is tehette, de a Dóm kiemelkedése a városból csaknem olyan volt, olyan tüneményszerű, mint Botticelli képén Vénusz kiemelkedése a habokból. Mindenésetre valaminek, valami szépnek, újnak a születése. S ahogyan melléje emelkedett a másiknak, a réginek, a kecsesnek — lassan, méltósággal, hatalmasan, szinte úszott a város felszínén —, s ketten lettek, a városnak i mmár két közepe lett, akkor az idő lépett egyet és nagyot tovább. Ezt is érezhettem. Mint ahogyan másban is — hiszen Firenze kívülebb, a domboldalakon terjed, újul. Furcsán őrzi immár ez a látvány éppen álomszerű voltában azt, amivel bajlódom, foglalkozom: hogyan örökít meg s hogyan változik is a város, egy város? Mert itt, akár az álmokban, megörökítődött valami — egy páratlan látvány, együttes: a Dómé és a Signoria tornyáé. Ugyanakkor ez a látvány mélyében a továbblépést revelálja. Ezért furcsa, nagyon furcsa alkotás, ha az, egy város. Egy Madonna-kép mellé, bele a képbe, nem lehetne másik Madonnát, újabbat festeni. Itt lehetett ekként építeni. Sajnos, belül mindez kevésbé érvényesül, s talán ezért maradt most az alapérzésem Firenze belvárosáról oly szo-2