Budapest, 1973. (11. évfolyam)

1. szám január - Kővendi Judit: Balázs Irén textilművész otthonában

pedig a fotózáshoz használatos reflektorlámpával űzte el a sötétséget.) A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának volt a tagja, egészen 1970-ig. Közben csinált már egy vargabetűt. 1967-ben megnézte a lausannei textilkiállítást, hazajött — és két hónap alatt elkészítette első faliszőnyegét. De megtorpant. A festményen minden négyzetcentiméter izgalmas, fontos és képileg azonnal érzékletessé válik. Amíg viszont a textilből a motívum előtűnik — az hosszú idő és fáradságos munka. Mégis, egyre izgatta a fantáziáját, micsoda lehetőségek rejlenek a textíliában — hiszen pályakezdése idején is ez foglalkoztatta . . . Tanulmányozta a nyugat-európai művészek merész, kombinatív technikáját, a jugoszlávok, a lengyelek modern kísérleteit. Aztán egyszerre csak elszánta magát. Zsákanyagot, madzagot, vattát, fonalat, spárgát, kötelet, meg mindenféle méretű tűt szerzett, horgolótűt, merkelőtűt, kárpitostűt.. . Körülbelül harminc faliképet készített két év alatt. Most várja a döntést : hol és mikor rendezheti meg első önálló kiállítását ? Legújabb munkája a hálószoba s mindhármójuk közös dolgozószobája között, a nagy üvegajtó helyén lóg felfüggesztve, kifeszítve, többméteres, befejezés előtt álló relief-szerű textil falikép: a piliscsabai Mezőgazdasági Szakközépiskola nagytermébe készül. Ha közelről nézem, elámulok, hogyan nyer életetértelmet a zsák, a spárga, s a többi szövött-fonott-sodort anyag, hogy mire képesek a színek: s a közelről színtelennek tűnő drappok is milyen plasztikusan ugranak elő a síkból, ha messziről nézem! Messziről? Ebben a szűkös lakásban ? A művészpár találékonysága — egyelőre — kifogyhatatlan. Balázs Irén kezembe nyomott egy látcsövet. A falikép, ahogy a lencsén át távlatot nyert, valóságosan átalakult, figurái megelevenedtek, minden apró részlet így nyerte el igazi jelentését. A látcső, kiderült, állandó kelléke a művész