Budapest, 1973. (11. évfolyam)

1. szám január - Kővendi Judit: Balázs Irén textilművész otthonában

Nagyon kevés a használható műtermes lakás a fővárosban, és kevés a megüresedő. Új műtermek építése pedig egyáltalán nem szerepel a tanácsi és az állami építkezések programjában. így az iparművészek zöme és sok képzőművész is műteremproblémákkal küzd. A rohamosan emelkedő építőipari árak mellett a saját erőből történő műterem-építés tetemes költségét a művészeknek csak elenyésző része tudja vállalni. Holott a művészeknek létalapjuk a műterem. S ez nem lehet csak az ő egyéni gondjuk. Kövendi Judit munkájának. Enélkül őmaga sem látná - a saját művét. Térhatását egyáltalán nem. Volt abban valami tragikomikus, ahogy egymás kezébe adogattuk a kis masinát, hogy lássunk. — Az a legnagyobb baj, hogy sürget az idő - mondta Balázs Irén. Én először a rendelési határidőre értettem. Ám ő másról beszélt. Arról, hogy túl sok volt a kitérő, harmincötévesen talált csak rá sajátos műfajára, művészi kifejezésmódjára. Többnyire napi nyolc órát dolgozik. Állva, guggolva, hajladozva. Ismerősen hangzik, ahogy sorolja, hogyan lopkodja össze ezt a nyolc órát, miközben ellátja a háztartást; bevásárol, főz, mos, rendben tartja a lakást. Komoly beszédű, önmagához minden bizonnyal igen szigorú aszszony. Kunsági típus, nyúlánk termettel, barna konttyal, ragyogó, beszédes bogárszemekkel. Hallatlan vitalitásról és némi fáradságról árulkodnak a szemei. Kérdezem, milyen kilátásaik vannak arra, hogy műtermes, vagy legalábbis megfelelő méretű lakáshoz jussanak. Próbálkoztak már többször újsághirdetéssel, ráfizetéses lakáscserével; mindeddig sikertelenül. Maradna még az építkezés. Dehát az rendkívül költséges. Természetesen, gyűjtenek rá . . .