Budapest, 1973. (11. évfolyam)

5. szám május - Román Kálmán: A százéves fővárosi tűzoltóság

A hagyományok cselekvő tisztelete A Zápor utcai iskola felhívása A régi mondás: „habent sua fata libelli" (a könyveknek saját sorsuk van) — látszólag élettelen tárgyakra is érvényes. Jó részük túléli alkotóját, megrendelőjét, „kalandozásainak" sorát még csak ezután kezdi, és mire eljut egy-egy múzeum védő-óvó öröklétébe, annyi kézen megfordul, hogy csak azt sajnálhatjuk, miért is nem szólal meg. Ezekkel a gondolatokkal jártam végig az óbudai Zápor utcai általános iskola folyosóit, két elsőosztályos készséges kalauzolása mellett. Az igazgató irodáját keresve szólítottam meg őket, ám nem érték be puszta eligazításommal; közben iskolájuk büszkeségét, az előcsarnokban és a folyosókon sorakozó tárlókat is megmutogatták, a lokálpatrióta öntudattal nyomban bizalmat ébresztve iskolájuk nevelési módszere iránt. Az „iskolamúzeum" viszont elkápráztatott, nehéz róla a lelkesedés felsőfokai nélkül beszélni. Mert összeszedtek ezek a gyerekek mindent, amiben csak gyönyörködni, amit csak megcsodálni lehet: régi pénzeket, szerszámokat, dragonyos kardot, kétszáz esztendős tűzoltó sisakot, tűzcsapot, mángorlót, kézi-hajtású 150 éves mosógépet, céhjelvényeket, ódon utcatáblákat s még régibb utcalámpákat, lószerszámot és evőeszközt, konyha- és patikafelszerelést, az első munkásegyletek egyikének alapítóit ábrázoló csoportképeket, ősi óbudai család fényképalbumát, ijesztő méretű kapuzárat, gyógyvízes palackot, 48-as honvéd borotvakészletét, időtlen idők óta porladó öreg ezermester unokájának remekbe Készített játéktűzhelyét, kis bútorait, és még sok mindent, többek közt rusztikus egyszerűségükben különlegesen szép cserépedényeket. Vörös Károly igazgatótól értesülök a gyűjtemény — s mellesleg az iskola — történetéről. Még csak most lesz 10 esztendős az iskola, mégsincs tapasztalatok nélkül. Az első félévben sok gondot okoztak a város min-26 den tájáról összefutott gyerekek. Óbuda szanálása és újjáépítése sajnos az emberi érzelmeknek — és a közlekedés érdekeinek — figyelembe vétele nélkül történt. A régi óbudaiak seregét a város más részeibe sodorta az átépítés szele, a felépült új házakba viszont „idegeneket" röpített, akik ugyanúgy siratták elhagyott kerületüket (s nemcsak az érzelmek jogán, de az ilymódon közlekedésre pazarolt napi 2—3 óra miatt is, lévén munkahelyük régi lakásuk közelében) — és csupán „alvóvárosnak" tekintették az újat. A gyerekeket tehát kétszeresen sújtotta a költözés: nemcsak régi barátaikat, kedves játszóhelyeiket vesztették el, de csökkent szüleik velük töltött ideje is. Valahogy össze kellett hozni, közösségbe olvasztani a sok kis morcos idegent és felébreszteni bennük az új otthon iránti vonzalmat. A helyismereti szakkör kincskeresői Erre látszott célravezető kísérletnek a helyismereti szakkör. (Hogy mennyire az volt, s még inkább lett — az utóbb derült ki.) Szerencsére a jeles kezdeményezéshez kellőképpen megszállott történelemtanár is akadt a testületben, Sinkó Lászlóné személyében. A helyismereti szakkör nevelési céllal jött létre, az idők során azonban túlnőtt ezen a kereten, várostörténeti és országos művelődéstörténeti szempontból is mérhetetlenül hasznosnak bizonyult. Ki hitte volna, hogy Óbuda bontása során ma épp úgy veszendőbe menjenek régi értékek, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor a régi Tabánra sújtott le a csákány? Pedig a Tabánra csak a csákány sújtott, s a helyén park maradt, ami a földbe került, még felbukkanhat. De Óbudára óriásgépek jöttek, kezelőik római koponyákkal futballoztak, utóbb magas házak épültek a letarolt kicsik helyébe, ami ott földbe került, az ott is marad. A Zápor utcai helyismereti szakkör azonban menti a menthetőt. Az igazgató elkéri a tanácstól a szanálandó házak címét, a gyerekek felkeresik a lakókat, s megkérdezik, mit adnának oda, mit nem tudnak az új lakásba vinni? így gyűlnek a tárgyak. Van aki könnyen adja. Más csak munkáért. A mángorlóért pl. egy kislány egy évig vásárolt a tulajdonos részére. A kapuzárat egy ötödikes fiú hetekig tartó munkával szedte ki a rommá vált kapuból. Az anyag gyűlik, alapját képezi majd az óbudai várostörténeti múzeumnak. Megőrzéséről,! e Itározásáról, ti sztogatásáról addig egy másik szakkör, az iparművészeti gondoskodik. Tárlókat a Néprajzi Múzeum kölcsönzött. Segítőtársak kerestetnek! Az igazgató megkért, adjam tudtára, akinek csak lehet: az anyag gazdag — nemsokára Békásmegyer bontása is elkezdődik, joggal gyanítható, hogy római emlékekben bővelkedik —, minden erejük megfeszítésével sem tudnak valamennyi érték megmentésére törekedni. Segítséget kérnek! Bármelyik fővárosi iskola társulhat, amit találnak, az övék lesz, vihetik, csak ne hagyják elpusztulni! Az igazi lokálpatrióta hangja szól: mindegy, kié lesz, csak megmaradjon! íme az üzenet, bár felfigyelnének rá. A nevelési célt teljes mértékben elérték. A tanulók közösséggé szerveződtek a romantikus „régész" munkában; szabadidejük boldog órái fűződnek padlások, pincék kutatásához; öntudatuk megnőtt, ők a kerület „fontos emberei", tekintélyük van a felnőttek előtt. Megbecsült óbudai lakosok. Honos „pionírok" immár. Aki most érkezik, könnyen asszimilálódik. Közben szépérzékük is csiszolódott, ezt egyébként kiváló rajztanáruk is munkálja, mégpedig a régóta és annyiszor sürge-Kapu-pánt Gyermektűzhely