Budapest, 1973. (11. évfolyam)

5. szám május - Pro Urbe - Pro Arte Dr. Kemény Pál, Fórizs Sándor, Kiss Antal, Ruttkai Éva

sen a mai értelmezésünk szerint. De minden szerep, minden siker mögött: hatalmas küzdelem. Ezt nem látja a néző. A néző csak a szerep-alkotó színésznőt látja, méginkább a megalkotott szerepet. Azt, hogy Ruttkai Éva hófehér ruhában, libbenve és rebbenve Csehov Sirályát játssza, s odavarázsolja a közönség elé a Színésznő — a hivatás — himnuszát. A néző Natasát látja, Tolsztoj lírából szőtt hősnőjét, amint önfeledten suhan a színpadon; tündöklő, vibráló Júliát lát, ki a szerelem erejével gyűri le a megkövesedett babonákat. Ezeket a hősnőket látja s bennük Ruttkai Évát és a hősnőket ezután mindig Ruttkai Éva arcával képzeli el. Bajor Gizi után eljátszotta Ziliát Heltai Jenő A néma leventéjében. Akkor még azt mondhatták (mondták is), hogy ő az új Bajor Gizi. Megtisztelő, nagy rang. De Ruttkai Éva már akkor önállóan és sajátosan volt Ruttkai Éva, nem hasonlíthatóan máshoz, mert a maga hivatásában joggal idézhetné Thomas Mannt: magam vagyok a mérce. Komor drámában és könnyed vígjátékban egyaránt Ruttkai Éva ő, s ez már rang, besorolás. Molnár Ferenc jellegzetesen pesti, tüneményes hősnői —Játék a kastélyban, Az ördög, A testőr — egyik legpompásabb tolmácsukat tisztelhetik benne. O'Neill, Albee vagy Tennessee Williams drámáiban épp olyan otthonos, mint a legújabb magyar színművek hősnőjeként. Bohóc-maszkban is remek. Ha sanszont énekel, akkor is. Ha a telefonkönyvet olvasná fel, alkalmasint szívesen végighallgatnánk. Modernségét már szinte közhely megállapítani: megfogalmazni viszont nehéz. Már külseje is szuggesztív; kivételes egyéniségről vall. Egyik elve, hogy az egész művet kell eljátszani s nem csak a szerepet. Egyszerűség, őszinteség, drámai erő, az indulatok mélysége, brilliáns humor, megragadó líra, izgalmas asszonyiság . .. Nos, a kritikai fegyvertár elkoptatott jelzői aligha mondhatják el a modernségét, a különlegességét. Úgy is fogalmazhatnám: Ruttkai Évát látni kell. De hát hány szerepet játszott el csodálatosan a Rádióban is! Ezerszínű hangja érzelmekkel és értelemmel telített — ha megszólal, máris látjuk a szemét, a ruttkais orrát, izgalmas alakját. A kor egyik nagy színésznője ő, a Pro Arte érem legújabb tulajdonosa. Rangjelzése: Ruttkai Éva. Demeter Imre PRO URBE Kiss Antal Csinos, tiszta dunaharaszti ház, három nemzedék él itt együtt. A családfő, a nagyapa a kertben dolgozik, nyugdíjas, most piheni ki ötven munkásév fáradalmait. — 1925. április 27-én léptem be először a kovácsműhelybe — mondja a tisztaszobában. — Tizenkét éves múltam, semmire sem használhattak a kovácsok, tízkor szóltak, hogy menjek el a boltba, s vegyek kenyeret, szalonnát. Bevásároltam a munkásoknak, szétosztottam az élelmet, ez volt a feladatom. Tizenöt évet töltöttem a kovácsműhelyben, erősödtem, s már nemcsak figyeltem a munkájukat, de segítettem is nekik: húztam a fújtatót, ha a kezem elfáradt, lábbal tapostam a hajtót. Amikor megnőttem, már én vertem a vasat. A kovácsok észrevették, hogy megtanultam a szakmát, de vizsgát nem tehettem. A székesfőváros csatornázóinak akkor a kovácsok szerszámokat, vésőket, csákányokat, kalapácsokat, hágcsókat készítettek. Nagyon kellett a szerszám, mert például a Gellérthegyen naponta negyven-ötven véső ment tönkre a kemény kövön. — Tizenöt év után a lakatosokhoz kerültem — mondja a házigazda. — Más szakma, más feladat, de ezt is megtanultam. Szerszámokat, kannákat, rácsokat csináltunk a szerelőknek. Abban az időben mi készítettük a sétányok, a parkok padjait is. Aztán új mesterség következett: megismertem a hegesztést. Még az ostrom előtt bizonyítványt szereztem a szakmából. A munkahelyen tanult, nem az iskolában. A vezetőknek, a kollégáknak látniuk kellett, hogy ő nemcsak kovács, lakatos, hegesztő, hanem jól bánik a szivattyúkkal, az építőipari gépekkel, a betonkeverővel, a kompreszszorral is. — A lelkiismeretes szivattyúzás nagyon fontos feladat, ha az ember figyelmetlen, komoly károkat okozhat. Szigetmonostoron, a fővárosnak vizet adó kútból hat hétig kellett szivattyúzni a vizet. Máskor Tóalmáson a SZOT gyermeküdülő parkjában egy tó feltöltését végeztük. Másik évben Surányban próbakutakat fúrtak, s a szivattyúkat mindig rendben kellett tartani, hogy zavartalanul menjen a munka. A Fővárosi Csatornázási Műveknél a szivattyú nagyon fontos szerszám. — Emlékezetes számomra a hatvanötös árvíz—meséli —, a Duna partján negyvenkét helyen állítottuk fel a szivattyúkat. Csillaghegytől Nagytétényig a budai szakaszon folyt a munka. Dübörögtek a szivattyúk, mert ha 5,20 méternél magasabb a folyó, a víz visszafolyna a csatornába, a fővárost elöntené a szenny, s járvány lenne. Ekkor le kell zárni a zsilipeket, a csatornába nem folyhat a folyó, s szivattyúkkal át kell emelni a szennyet. Áprilistól szeptemberig jártam a szivattyúállomásokat, sokszor egész nap étlenszomjan, mert annyi időm sem volt, hogy az otthonról hozott tízórait elfogyasszam. Ellenőriztem a gépeket, mert a melléjük állított munkások közül sokan azt sem tudták, hogy nem vizet, hanem benzint kell tölteni az üzemanyagtartályba. A munka nehéz volt tavasszal, őszszel, télen. A zöldár, a jeges árvíz próbára tette az embereket. Télen a gépek hamar befagytak, a javítók siettek a szivattyúkhoz, mert meg akarták menteni a fővárost a szennytől. — Ha a Duna békésen folyik, akkor sem könnyű a munkánk — folytatja a házigazda. — A legtöbb csatornánk több mint száz éves, a rozsda megeszi ezeket is. Ha törik a cső, rohanni kell. Emlékszem, vagy tíz éve az Illatos úton tizenhat szivattyúval dolgoztunk, hogy a feltörő szennyet eltüntessük. Többszáz kilométer Budapest csatornahálózata, ennek 20 százaléka még a századforduló előtt, 25 százaléka pedig a kilencszázas évek elején készült. Minél több új csatornát kell tehát építeni. — Az új csatorna úgy készül — magyarázza a házigazda —, hogy leásnak hat-nyolc méterre. Két méter széles is lehet az árok, s ide hatvan centis, vagy még nagyobb gyűrűt tesznek. A tojás alakú kétméteres csatornában ladikkal közlekednek. Az ácsbrigádban sokféle munkához értenek az emberek, kőművesek, ducolók dolgoznak, ismerik a földmarkolók, az árokásók kezelését is. A kubikosok pátrialemezekkel ducolják ki az árkot, légkalapácscsal verik le a vasat, hogy biztonságos legyen a munka. Az árok aljára kavicsot szórnak, ebbe cserépcsöveket fektetnek, hogy elvezessék a talajvizet, e fölé betonozzák a csatornacsöveket, végül az egészet betakarják földdel. Éveken át az volt a feladatom, hogy hegesztőpisztollyal levágjam az elhasználódott pátrialemezeket. Ő vezette a kettes számú Osztyapenkó gépészbrigádot. Értettek a kompresszorhoz, a betonkeverőhöz, a szivattyúhoz. Tizenhatan voltak, bronz-, ezüst-, aranykoszorús jelvényt nyertek. — A brigád tagjai szanaszét laktak, egyikük a Kis Zsigmond utcában, másikuk Nagytétényben. Nem tudtam velük naponta találkozni, mégis nagyon jól megismertük egymást. Igyekeztem a legjobban nevelni őket, s a legtöbbet tanulni tőlük. Ma is a szivattyúzásra emlékezik a legszívesebben. Arra, hogy egyszer a Szegedi úti csatornázásnál dolgozott, két hónapig felelt a szivattyúkért, s a talajvíz sosem zavarta a munkát. Aztán behívták a műhelybe, mást állítottak a helyére. Néhány nap múlva újra hívták, mert elöntötte a víz a munkagödröt. Rögtön megtalálta a hibát, fél nap alatt kiszivattyúzta a vizet, folytatni lehetett a munkát. Mostanában gyakran gondol a régi feladatokra. — Egy fiam van, ő mintakészítő, az anyósánál lakik. A lányom férjével nálunk él, ötéves a kisfiúk, kéthónapos a kislányuk. Boldogok. Én mindenféle munkát elvégzek a ház körül. És barkácsolok. Betonvasból virágvázát kovácsolok, fafaragásokat csinálok. Nem panaszkod hatom, kétezerötszáz forint a nyugdíjam. Kiss Antal, a Fővárosi Csatornázási Művek hegesztő-lakatosa tizenkétszeres kiváló dolgozó, az Árvízvédelmi Emlékérem kitüntetettje. Félévszázados munkásságát most a Pro Urbe díjjal ismerték el. Fóti Péter Iß