Budapest, 1973. (11. évfolyam)

4. szám április - Barkoczi Péter: Az Orczi háztól a Madách térig

nagy dongók átszakítják a törvény pókhálóját. A kis legyecskék fennakadnak benne! I. Károly királyunk (1308—42) törvénytelen fiából, Kálmánból győri püspököt kreált. Mátyás király pedig — házasságon kívül született — egyetlen fiát, Corvin Jánost nemcsak hercegi rangra emelte, de megeskette Bakócz érseket s az ország báróit: királyt csinálnak János hercegből, Mátyás holta után. (Mondani sem kell, hogy szegény János herceget cserbenhagyták az esküdözők.) És csak egyetlen külföldi példa: a világszép Lucrezia Borgia (1480— 1519), a ferrarai uralkodóherceg felesége — a mi Estei Hippolitunknak, a „gyermekprímásnak" sógorasszonya — magának a római pápának, VI. Sándornak volt „törvénytelen" lánya. Amúgy a (törvényes) gyermek felett nagykorúságáig a feltétlen hatalmat a szülők gyakorolták. Nálunk a „törvényes kor", a nagykorúság — a legitima aetas — fiúnál a 14, lánynál a 12 év volt. (A nagykorúság határát a századok során mindinkább emelték. A XIX. századra 24. életéve betöltése napján vált az ifjú nagykorúvá.) Országos törvényeinket erősítették a régi városi törvények azzal, hogy kimondották: a gyermek szülei nélkül semmilyen érvényes jognyilatkozatot nem tehet, önálló akaratnyilvánítása nincs. Szülei hozzájárulása nélkül házasságot — nagykorúsága eléréséig — nem köthet. Az árvákat a család gyámolítja. Ha gyámkodásra alkalmas családtagjuk nincs, gyámságukról a városi magisztrátus gondoskodik. Tankötelezettség nincs. A tanulás: kitörés az osztálykorlátok közül A hűbéri világnak, a rendiségnek osztályhatárai merevek voltak. Ám ezeken a határokon, kerítéseken minden időkben akadtak kisajtók. A merev, változtathatatlannak tűnő osztályrenden a — középkori műveltség egészét átkaroló s monopolizáló — egyház ütötte az egyik rést. A pap ugyanis — személyére nézve, akárha jobbágyivadék is — nemes. Az egyház pedig — nálunk a XI. század kezdetétől fogva — keresi, s igyekszik pappá nevelni a tehetséges gyermekeket. Gellért csanádi püspöknek, a budai Gellérthegy mártírjának (1046) életírásában ezt olvassuk: „... a püspöknek nagy gondja vala a szegény tanulók ügyére. A kis gyerekeket házához hozták (a szülők) s beadták őket az iskolába. Itt azután éjt nappallá téve tanították őket. A csanádi iskolának harminc diákja idővel az olvasásnak s éneklésnek olyan jeles tudója lett, hogy a püspök úr felszentelte és kanonokká tette őket. És küld vala a Dunán túlra is követeket és gyűjti vala a tanulókat..." A kizsákmányoltságból való kitörésnek ez a módja — a tanulás, a papi pálya — éppen olyan rögös útja volt a szegény ifjúnak, mint a másik út: a rendszerint földdel, nemesi kiváltsággal jutalmazott katonáskodás. A tanuláshoz azonban nem volt elég a diák tehetsége s a tanító készsége. Szolgai rendű, jobbágyi gyermek taníttatásához a földesúr hozzájárulása is kellett. A Kálmán király (1095—1116) korában tartott esztergomi zsinat világosan megmondja: a szolgáló nép fiai közül, urának tudta és akarata nélkül senkit sem szabad oktatni, vagy klérikussá tenni. Ez az elv — a földesúri hozzájárulás — a földesúr szempontjából igen kényelmes volt. Hiszen ebben a korban, a XI—XII. században nem a föld kevés, hanem az ember. Ha pedig a szolga gyermeke papnak megy, a földesúr — mintegy a gyermeknek tulajdonosa — munkaerőt veszít. írástudó Sixtus esztergomi kanonok pecsétjén (1270 körül) 37