Budapest, 1973. (11. évfolyam)

4. szám április - Barkoczi Péter: Az Orczi háztól a Madách térig

A senki, aki minden lehet — a középkori diák Középkori fővárosunkat három társadalmi osztály emberei lakták : nemesek, polgárok, parasztok. A tényleges városkormányzatban azonban csak a polgárság vett részt. Az iker fővárosok nevelés- és oktatásügye lényegében ehhez a hármas osztálytagozódáshoz igazodott. A nemesi fiúk nevelőiskolája az Udvar és 14—15 éves koruktól fogva a Sereg. (Nemesi fiúk közül — kivált a XV. századig — csak kevés vetemedik a betűvetésre.) A polgári fiúk a plébániák iskoláiba tódulnak. Ide kerülnek azok a jobbágyi eredetű fiak is, akik papi pályára készülnek. Az iparos pályára törekvőket műhelyeikben a céhes mesterek oktatják. Az otthon maradó paraszti gyermekek szüleiktől lesik el a földművelés, állattenyésztés — eléggé nem becsülhető — művészetét és tudományát. Maga a betűvetés, az írásbeliség — egész középkorunkon át — kevesek tudománya volt. A nemesi ifjak fejét nem is igen terhelték efféle „fölös" tudományokkal. (Szapolyai István, a XV. század végén Ausztria kormányzója, sem latinul, sem németül nem tudott. Nem állt jobban nyelvtudás dolgában Báthori István erdélyi vajda, Rozgonyi István s Országh László sem. Valamennyi dúsgazdag nagybirtokos. Kezükön várak, megyenagyságú birtokok, parasztok ezrei. De nem tudott sem latinul, sem írni maga Hunyadi János sem.) Buda városának legrégibb iskoláját 1276-ban említik; Felhévizen állt. A kettős főváros népesedésének arányában az iskolák száma is növekedett. A XV. század végére Budának hét, Pest városának két — mai szóval — általános iskolája volt. Óbuda káptalanának iskolája csatlakozhatott ezekhez, tizedikként. Ez a tíz iskola — becslésem szerint — ezer, ezerötszáz tanulót oktatott. Az iskolák és diákok számával a középkori Pest és Buda a hajdani Magyarország legnagyobb iskolavárosa volt. Iskoláit a kezdettől egyházi intézmények — a felhévízi prépostság, az óbudai káptalan s a plébániatemplomok — tartották fenn. Mivel azonban a Vár két vezető iskolája plébániáinak, a magyar Mária Magdolna egyháznak s a németek Nagyboldogasszony plébániájának kegyura a polgárság volt, lényegében, közvetve, a polgárság tartotta kezében az iskolaügyet. Ez a két iskola a XV. században jeles tanítómestereket foglalkoztatott. A Nagyboldogasszony templom iskolájának s énekkarának ügyét Mátyás idején nem kisebb ember irányította, mint Olkuszi Bylica Márton doktor, a király csillagásza s a modern naptár-számításban Regiomontanusnak munkatársa. A Mária Magdolna egyház egyik plébánosa pedig, Jakab mester, 1510 körül a magyar iskola deákjait olyan színdaraboknak és zeneműveknek ismeretére tanította meg, amelyeket még a királyi udvarban is előadtak. Az, hogy ebben a vári magyar iskolában — a Szentíráson s a zsoltárokon kívül — olyan auktorokat is olvastattak, mint Alexander a villa Dei és Petrus Hispanus, arra mutat: ezek a középfokú budai-pestióbudai iskolák jócskán fölibe emelkedtek az „elemi" iskolák — a primitivae scientiae — színvonalának. A „hét szabad művészetek" értelmezése Ezekben az iskolákban a klaszszikus középkori tananyagnak, a „hét szabad művészeteknek" (a Septem artes liberales-nek) bevezető stúdiumait tanították. Ez volt az úgynevezett trivium, a „hármas út". A teljes tananyag, a „hét szabad művészetek" a következő volt: grammatika, retorika, dialektika, matematika, geometria, muzsika és asztronómia. E teljes anyagból szakították ki a trivium anyagát. (Azonban ezek a tantárgyak — tehát a grammatika, retorika és dialektika — már a latin nyelv, valamint az írás, az olvasás és a számtan elemi ismeretein nyugodtak.) A papi pályára menő diák ehhez a triviális, alapfokú képzettséghez a teológiai továbbtanulást választotta. Ha valaki — nemesi származású diák — ugyanehhez az alaptudományhoz még valamelyes jogi-közigazgatási tudományt is hozzászerzett, elmehetett szolgabírónak, vagy városi jegyzőnek. A papnövendékeket skolasztikusoknak, klérikusoknak nevezték. A világi ismeretek bírását a deákság, a litterátus nevezet jelezte. (A főiskolát, egyetemet végzetteket itt mostan — gyermekekről s nem ifjakról esvén szó — mellőzzük.) Nyugaton — s a nyugati hűbérvilág mintájára a mi udvarunkban, s főnemességünk körében is — félig-tréfásan megfogalmazták a lovagság „hét szabad művészetének" eszméjét is. Itt a nyelvtan helyett az úszás, a szónoklattan helyett a lovaglás, a gondolkodás tudománya (a dialektika, vagyis a logika) helyett a vívás volt a „tantárgy". S a többi lovagi „művészit" ? Vadászat (sólymászat), vers-írás, muzsikálás valamilyen hangszeren, sakkjáték... Persze, ezt a lovagi versírást sem kell komolyan vennünk! Hiszen még maga Walter von der Vogelweide, a XII—XIII. századforduló nagy dalnoka sem tudott írni. Verseit jegyzője tollába mondta. így minálunk is a nemesi-katonai nevelés mintegy fonákja lett az egyházi iskolai nevelésnek. A kolostori iskola elutasította — például és sok egyéb más között — a testedzést. A lovagi-nemesi diszciplína viszont éppen a sportot tette eszménnyé. De ez meg a betűt vetette meg. A középkor végi gyermeknevelésnek ezt a paradoxonát a XV. századra egy egészséges nevelési irányzat szüntette meg. Igyekezett mindkettőből megmenteni azt, ami abban érték volt. A reneszánsz nevelési eszményei — Pannóniában A XV. század első felében az újjászületés — a rinascimento — bölcsőjéből, Itáliából egy merőben új nevelési irányzat indult hódító útjára. Nevelésünk története büszkén gondolhat rá, hogy annak eszméi hamarosan eljutottak Magyarországra is. Nem is idézném fel a mantovai hercegség nagy tanítójának, Vittorino da Feltre-nek alakját, ha tanítása hamarosan Magyarországra is át nem sugárzott volna. Vittorino mester — a kolostori iskolák skolasztikusaival ellentétben — a régi Athén és Róma pogány auktorainak hagyatékát igyekezett feleleveníteni. Feltámasztotta az ókor természettudományi ismeretanyagát is. A pálcával és elzárással fegyelmező kolostori iskola-börtönöket megvetette. A maga gimnáziumát szellős parkban építette fel s az Örömek Otthonának — Casa Giocosá-nak — nevezte el. Az új embernevelési elvekben osztozott Vittorinóval pályatársa, a ferrarai tanító, Guarino da Verona is. Ép testben — ép lélek! — hirdették. És itt már összefonódnak a magyar reneszánsz szálai az olaszéval! Guarinónak ugyanis legkedvesebb s a maga korában leghíresebb növendéke magyar fiú volt. 1447-től 1454-ig — hét esztendőn át — Janus Pannonius tanult nála. Utóbb Pécsnek püspöke. Világhírű költő. Mátyás alkancellárja. De Guarino más ágon is hat Magyarországra. Benső barátja, Pier Paolo Vergerio az olasz egyetemeken végzett Vitéz János nagyváradi püspöknek udvarában él. Vergerio, „a magyar humanizmus atyja" nálunk is fejezi be életét. (1444-ben, Budán hal meg). Vitéz János viszont — egykoron Mátyás király nevelője — az 1460-as években — ezeknek az új, modern, itáliai reneszánsz elveknek jegyében — alapítja meg nagy alkotását, az Accademia Istropolitana-nak nevezett pozsonyi egyetemet. És aligha járunk távol az igazságtól, ha úgy gondoljuk: az a nagy budai egyetem, amelynek építését Mátyás király megkezdte, talán olyan féle intézmény lett volna — nagyban —, mint Vittorino mester Casa Giocosaja. Kézművesek képzése — parasztgyermekek helyzete Az egyházi scholák és a „vitézi oskola" mellett volt még két másfajta nevelési, tanítási ágazat is. (Ezekről a hivatalos neveléstörténeti művek majdnem mindig megfeledkeznek.) Ez pedig a céheknek iparos-képzése volt. Meg a paraszti élet tudományának — a földművelés, állattenyésztés, kertészet, vad és halfogás — sok leleményt, tapasztalatok tengerét átkaroló ismeretanyagának elsajátítása. Az iparosgyerekek meg a parasztgyerekek sorsa igen keserves volt. Az is maradt korunkig, őrájuk, bezzeg, nem vonatkozott az a szentencia: a gyermek munkája—a játék! A céhes iparosok — de meg a kontárok — inasai is, meg a jobbágyi gyerekek kicsiny koruk óta látástól vakulásig dolgoztak. Mi sem jellemzőbb erre: ahány régi pestbudai céhlevelet találunk, az inasoknak csak kötelességeiről olvashatunk azokban. Jogaikról alig. És tilalomfákról, amelyek életútjukat szegélyezik! Napi munkaidejük 15 — 17 óra volt. (Kivételek azok az iparok — kőművesség, ácsmunka —, amelyeknek végzéséhez napfény kell.) Ilyen körülmények közt — jóformán koszt, kvártély s csekélyke ruházatért — dolgozott az inas öt hat esztendőn át. Jobbára szolgamunkát végzett: takarított, vizet hordott, a mesterasszonynak segített a konyhán. Mindegyik mesterlegény neki parancsolt. Evéskor s a rendszeres céhlakomákon ő volt a mesterek s a mesterlegények „isteni karának" pohárnoka. Ha aztán inaséveit letöltötte, úgynevezett ifjúlegény lett. Esztendőre pedig ő is az öreglegények sorába lépett. Most már azután ő oldotta le nadrágszíját, ha a kisinasokat regulázni kellett... 38