Budapest, 1973. (11. évfolyam)

4. szám április - Dr. Kun László-Krasovec Ferenc: A városi ember testkultúrája

22. Fizikai és szellemi képességek fejlesztése 1,0% 23. Egy adott sportág mozgásanyagának elsajátítási vágya .. 1,0% 24. A sportággal foglalkozó irodalom hatása 0,8 % 25. Orvosi javaslat 0,7% 26. Szabadidő egészséges eltöltése 0,7% 27. Anyagi lehetőségei a szórakozások közül ezt tették lehetővé 0,6 % 28. Katonai kiképzés alóli mentesítés 0,1 % Amint látjuk, a sportágválasztás terén megőrizte százalékos vezetőhelyét a „fizikai adottság" motívuma. Közvetlenül mögötte sorakozik a pedagógus és a szülő befolyása, a baráti kör és a divat szerepe. A pedagógusok és a szülők sportágválasztást befolyásoló jeíentőségének előtérbenyomulása nem ifjúságunk önállóságának csökkenéséből, hanem abból fakad, hogy a sportági szakosodás részint az akceleráció, részint pedig a tehetségekért folyó verseny következtében (az úszásnál kb. 6, a többi sportoknál átlag 4 évvel) korábbi évekre tolódott, mint az 1956-ot megelőző időszakban. Ez bizonyos előnyt biztosít az iskolai testnevelési tantervekbe felvett sportágaknak. Legtöbbször azonban az ilyen sportágválasztás nem felel meg a gyermek szükségletének, ízlésének, alkatának. A többi között ebben is rejlik a nagyfokú fluktuáció és az egyes korszakváltásoknál (14, 18, 21 éves kor) jelentkező lemorzsolódás egyik főoka. AZ EDZÉSTERHELÉSSEL JÁRÓ MEGPRÓBÁLTATÁSOKAT a fiatalság egyre csökkenő hányada vállalja. A Budapesti Vasutas S. C. vívó szakosztálya például minden évben 1000 névre szóló toborzó papírt küld ki az iskolák tanulóinak. 1959-ben közel 800, 1968-ban 400, 1969-ben 120, 1970-ben pedig már csak 60 gyerek jelentkezett felvételre. Rendkívül figyelemre méltó az a statisztikai adat is, melyet Horváth Lajos tett közzé „Az úttörőházak tevékenysége a számok tükrében" című cikkében. Eszerint hazánkban 1967-ben 253, 1968-ban 202, 1969-ben már csak 150 úttörő sportszakkör működött. A Népművelési Intézet a közelmúltban megvizsgált 60 művelődési otthonban mindössze egy olyan vezetőt talált, akinek sportvonatkozású szakképzettsége is volt. A „helyi létesítményfeltételek" meghatározó szerepének magas százalékaránya szoros összefüggésbe hozható a lakosság elkényelmesedésével, növekvő igényességével. Pozitív jelenség, hogy a „külföldre jutás" és a politikai „helyezkedés" háttérbe szorult. Nem megnyugtató azonban, hogy a mozgás és a sikerélmény vágyának kielégítése jórészt elvált a sporttevékenységtől. Több mint 160 — elsősorban Budapest centrumában élő fiatalabb korosztályú — interjúalany egyértelműen úgy nyilatkozott, hogy a könnyűzene, esetleg egy krimi élvezete, vagy egy kis „lődörgés" valamelyik parkban több élményt nyújt számára, mint egy sportesemény megtekintése. Ebben a megnyilvánulásban nem is az a legproblematikusabb, hogy a sport mellőzése mint egy korosztály tudatának kifejeződése jelentkezik, hanem az, hogy passzív fogyasztást állítanak szembe passzív fogyasztással. (Jóllehet maga a kérdés csak aktív sportűzésre vonatkozott.) S ami még meglepőbb: a választ adók mindössze 2,1 %-a lépett fel olyan igénnyel, hogy az egészséges sportszemlélet kialakítása érdekében a passzív szurkolás helyett a mozgás szeretete, a sportágak gyakorlati űzése felé kellene fordítani a tömegérdeklődést. Testnevelő tanáraink, edzőink és sorozótisztjeink ismétlődő jelentéseiből mind erőteljesebben az tűnik ki, hogy elsősorban az ifjúság, de általában az egész közvélemény tudatában defenzívában van az aktív testedzés iránti érdeklődés. Gyermekeink magasabbak, igényesebbek, többségükben műveltebbek — ám fizikailag és erkölcsi akaraterő területén gyengébbek. Kevésbé immúnisak a betegségekkel szemben, s gyakori közöttük a neurózis. Mozgáskoordinációjuk elmarad a kívánt követelmények mögött. A városi gyerekek szinte teljesen elfelejtették a mozgásos játékokat. Az ilyen s ehhez hasonló köztudott problémák helyett említsünk meg egy meghökkentő konkrétumot. Áz egyik budapesti egyetem testnevelő tanárának kezébe kerültek az 1952-53. tanévben felvett elsőéves hallgatók 100 méteres síkfutó eredményeinek adatai. Próbaképpen felmérte az 1969 -70. tanévben beiskolázottak teljesítményét is. Az eredmény a következő: a korabeli jelentés írója által igen gyenge generációnak titulált 1952—53-as évfolyam teljesítményének átlaga 14,5 mp, míg a jó közepesnek ítélt 1969— 70-eseké 15,3 mp volt. AZ ELMÜLT ÉVTIZEDBEN VÉGBEMENŐ TECHNIKAI HALADÁS nemcsak könnyebbé, gondtalanabbá tette mindennapi életünket, hanem egy mozgásszegény életforma kialakulását is siettette. Az ezzel összefüggő problémák azonban nem a testkultúra válságából fakadnak. Inkább arról van elsősorban szó, hogy társadalmunk fejlődése és nemzetközi kapcsolataink normalizálása terén elért eredményeink az utóbbi másfél évtized alatt háttérbe szorították, vagy kiiktatták a korábbi struktúrából fakadó, sportolásra motiváló hajtóerők nagy részét. A klubhírnév egykori tekintélyvarázsa, az egyes sportágak társadalmi hierarchiát aláhúzó, a réteg- illetve osztálykülönbségeket kihangsúlyozó szerepe a kívülállók számára ma már alig több puszta formalitásnál. Eltűnt a klubsovinizmus, de vele együtt kihalóban van a klub iránti ragaszkodás is. A tőkés országokban divatos, nagy költség-, idő-, illetve felkészültségigényes sportok — talán a bridge kivételével — hazánkban a felszabadulást követően szélesebb körben nem bontakoztak ki (golf, lovaglás, yacht, vízisí stb.). Legfeljebb a vezető állású hivatalnokok és értelmiségiek, a testnevelő tanárok és a régi tradíciókat őrző családok körében van számottevő hódolójuk. A külföldi utazás az utóbbi években minden különösebb nehézség nélkül hozzáférhetővé vált. Az évtizedek óta tartó krónikus munkaerőhiány is lerombolta a sportolás státusbiztosító szerepkörét. Rendkívül figyelemre méltó a „hírnév és sikerélmény" mint presztizs-szerző mozgósító erő jelentőségének csökkenése. Ez nem azt jelenti, hogy a kitűnési és az önkifejezési vágy csökkenőben van az ifjúság körében, hanem azt, hogy ennek kielégítését döntő mértékben nem a magasszintű fizikai teljesítmények felmutatásával kívánják elérni, így könnyen kialakulhat közöttük a passzív, könnyen kivihető cselekményekben megnyilvánuló szereplési vágy, mint pl. a haj- és a szakállnövesztés, az enervált magatartás, a hangoskodás, vagy az italfogyasztási vetélkedő. Köztudomású, hogy ifjúságunk többségét nem ez a magatartásmód jellemzi. A probléma ott van, hogy éppen a legértékesebb rétegek azok, amelyek a magasszintű szellemi javak birtokbavételéért és a továbbtanulásért vívott erőfeszítések során többnyire a testedzést elhagyva próbálnak tartalék időhöz jutni. Nem veszik figyelembe, hogy a fokozott szellemi igénybevétel mellett a szervezetünk végleges kifejlődésének időszakában elhagyott fizikai képzés néhány év múltán hatványozottan hat viszsza munkateljesítményükre, alkotókedvükre. A VÁROSLAKÓ NÉPESSÉGRE LESELKEDŐ CIVILIZÁCIÓS BETEGSÉGEK elleni küzdelmet tehát — a tárgyi feltételek megteremtésével párhuzamosan — elsősorban a fizikai teljesítmény, a testedzés fontosságának tudatosításával kell megvívni. Változó világunkban állandóan kutatni kell azokat az újonnan felbukkanó motívumokat, amelyek képesek mozgásra serkenteni az embereket. Tanulságul szolgál — mint a táblázatunkból is kitűnik —, hogy erősen csökkent a propaganda, a szervező kampányok hatására sportolni kezdők százalékos aránya. Az egészségügyi megfontolásból sportolni kezdők száma szintén csökkent, míg a szabadidő aktív eltöltését célul kitűzők aránya stagnál. Ugyanakkor nőtt a testnevelőtanár, óvónő, tanítónő, napköziotthonos nevelő mozgósító szerepe. Végső soron: hogy a testedzés mindennapi szokássá váljék, s hogy a testkultúra betölthesse társadalomformáló szerepét a városi lakosság életében — az anyagi és a szakemberfeltételek fejlesztésén túlmenően —, mindenképpen több figyelmet kell szentelnünk a sporttevékenység szemléleti problémáira, a sportolásra serkentő tendenciák alakulására. Ami a jövőt illeti: továbbra is az óvoda és az iskola marad az alap. Ebből az következik, hogy iskoláink életrendjét, iskolai gyakorlatát át kellene alakítani. A szükségesnek látszó új testnevelési rendszer akkor lenne igazán hatékony, ha a tanulókat rá tudná venni, hogy mozgáskészségük kifejlődésének legkedvezőbb szakaszában a személyiségjegyeiknek leginkább megfelelő sportágat válasszák s azt a saját szervezetükre ható használati értékéért becsüljék. Mindennek nélkülözhetetlen külső feltétele, hogy az iskola testkulturális közművelő hatását ne rombolja le egyetlen utca vagy tér légköre sem. Ebben a városrendezésre is fontos szerep hárul. Köztereink nagy részét minél előbb megfelelő felszereléssel és szakemberrel ellátott rekreációs parkokká kellene átalakítani. Csak így válhat valóra a modern sportélet egykori nesztorának, a Rugby-i kollégium rektorának álma, aki a sport, a játék fizikai és szellemi tevékenységében az élet nagy céljainak elérésére törekvő tétnélküli felkészülést szerette volna látni. 30