Budapest, 1973. (11. évfolyam)

1. szám január - Szabó Gabriella: Otthontalanok otthona

nek, ebből 49 pedagógus. Sok a gondjuk-dolguk, a rájuk bízott 20—30 gyerekkel. Nevelőink szakképzett tanárok, óvónők, de a szakértelemnél is fontosabb itt a gyerekek iránti jóérzés, megértés, türelem. Gergár Károly nevelő például hat éves gyerekek gondozását vállalta — édesanyjuk helyett felvarrja a leszakadt gombokat, lenyírja a körmüket, megtörli az orrukat és elalvás előtt megsimogatja az arcukat. Vukovári Pál és felesége — nyugdíjkorban levő tanító házaspár — szintén a kisiskolások nevelői. Az 50 éven felüli asszony, bár nem tornatanárnő, ügyességi gyakorlatokra, szép mozgásra tanítja a gyerekeket, ilyen rímes szavak kíséretében például, hogy: „Balra hajlik a virág, jobbra hajlik le az ág .. ." — A szüleiktől mindezt nemigen kapják meg. Tanulmánnyal felér egy-egy vasárnap délutáni szülői látogatás. Vannak, akik egyenesen a kocsmából kerekednek fel, az ivócimborákkal együtt állítanak be, a gyerekeknek ígérgetnek, hitegetik őket, hogy jövő héten hazaviszik, aztán persze, nem történik semmi. A szülőknek körülbelül az 50 százaléka feléje sem jön az intézetnek. így aztán óriási segítséget jelent mindaz, amit a patronáló üzemek, vállalatok, minisztériumok nyújtanak nekünk. Oly sokan vannak, hogy lehetetlenség felsorolni őket. Megjavítják az elromlott mosógépet, ide szállítják a kiselejtezett, de használható bútorokat, a gyári hibás ágyneműanyagot, törülközőt, fehérneműt. Az évi nyolc millió forintos „háztartási" pénzből így többet költhetünk jobb falatokra, csinosabb ruhadarabokra. A patronálás ma már több, mint egy-egy hétvégi látogatás és cukorka csomag. Nagy humánus tartalékok vannak a társadalomban, a munkahelyi kollektívákban, főleg a szocialista brigádokban. Ma például itt járt egy műszaki szakember a Ruhatisztító Szövetkezettől és megtanította mosónőinket az automata mosógépek kezelésére. Az ilyesmi óriási segítséget jelent. Persze, azt kellene elérni, hogy a szülők ne legyenek kénytelenek megválni gyerekeiktől, elégtelen szociális körülményeik, elsősorban rossz lakásviszonyaik miatt. Meg azt, hogy az anyagilag rendezetten élők érzelmileg is rendeződjenek annyira, hogy ne legyenek képesek megválni édes gyerekeiktől. Fiatal nő lép be az igazgatói irodába, dr. Miklics Éva, az intézet orvosa. Beszámol S. Bandi ügyéről, ami napok, sőt hetek óta foglalkoztatja a nevelőket. Bandi hét éves, második osztályos, de leplezetlenül utálja a tanulást, az iskolát. Figyelmét csak néhány percre köti le a tanító néni magyarázata, aztán elkezd mocorogni, a szomszédjával beszélgetni, zavarja az órát, a többieket. Bandit emiatt el akarják innen vinni. Az igazgató vitatkozik, magyaráz, harcol érte, mintha a saját gyereke lenne. Azt mondja: nem értelmileg elmaradott, hiszen jól számol, rendesen ír, csak szórt figyelmű, nyughatatlan, örökmozgó kisgyerek. Dolgozni szeret nagyon, mindig ott cselleng a portás, meg a kertészek körül. Nem engedi el innen, mert akkor csakugyan tönkremegy, lemarad. A doktornő javaslatára úgy dönt, hogy napi 1—2 órás iskolai foglalkozás után a nap többi részét „munkával" tölti ezentúl Bandi. A két nyugdíjas kertésztől, Laki Gyulától és Boros Sándortól csak jót lát és tanul: pontos, gondos munkát és a munka szeretetét. Ha itt marad S. Bandi, idővel jó szakmunkás válik belőle — ez az igazgató meggyőződése és biztosan igaza van. A doktornő búcsúzik, hiszen még két kisebb intézetben is ő látja el az orvosi teendőket. 1970-ben szervezték meg a nevelőotthoni hálózat külön orvosi ellátását. Addig a körzeti orvosok másodállásban rohantak egyik intézetből a másikba, de nem győzték, annyi volt a beteg gyerek. A hálózat megszervezése dr. Cziráky Gábor főorvos érdeme, aki felismerte, hogy a nevelőotthonok lakói megkülönböztettett gyógymódot, bánásmódot kívánnak, így most 500 gyerek jut egy-egy orvosra. Ez sem kevés, mert a fejlődési rendellenességek számtalan formájával találkoznak; a gyerekek között sok a szívbeteg, az idegbeteg, az angolkóros, rövidlátó, rosszul halló. Tornajága Edit vezető óvónő lekísér a kertbe, a B 4-es pavilonba, a nagycsoportos óvodások közé. Ács Sándorné — Juci néni — képtelen lecsendesíteni a gyerekhadat. Körülfognak, mind egyszerre beszélnek; rengeteg mesélnivalójuk van. A legfrissebb élmény: „Reggel hatan a piacon voltunk, vettünk almát, szőlőt, körtét, szilvát és délután együtt megettük! Babával szeretünk játszani és macival, kis autóval, koronggal, meg Kinn a bárány, benn a farkas-t! Én is akarok mondani! — furakodik közelebb egy lenszőke kisfiú: én rajzolni szeretek, házakat, gyerekeket, vonatot, Balatont... Én sokat álmodok ... Én anyut, aput álmodtam ... Én azt, hogy anyukám egyszer elhagyott és nem találtam meg... Én Piroska és a farkast álmodtam ... Én még nem beszéltem! ... Én olyat álmodtam, hogy anyukám a rendőrséggel ta-