Budapest, 1972. (10. évfolyam)

4. szám április - Vargha Balázs: Irodalmi városképek: Szabó Dezső I.

Üjjárendezve várja a látogatókat a Régi magyar művészet remekeit bemutató kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. A magyarországi gótika utolsó korszaka, a XV. század végére, a XVI. század elejére esik. A művészet helyzete, arculata ebben az időszakban alapvetően megváltozott. A gótika és az új művészet: a reneszánsz díszítőelemei egymás mellett jelennek meg a világi és egyházi építményeken, a festészetben, az iparművészetben. E kései gótika reneszánszszerűsége, a természethez való hűsége elszakadást jelez az udvari kultúrától, áttérést a helyi művészetet éltető népi formákra és ízlésre. A kiállítás részletes ismertetésére itt nincs módunk; ehelyett felhívjuk a figyelmet néhány kiemelkedő alkotásra. A legkorábban készült műremek az 1360—70-es évek mesterének kezét dicséri. Ez az egyetlen domborműves technikával készített oltárrészlet Szent Katalint, Szent Ágnest és Szent Margitot ábrázolja. A „Fonó Madonna" című táblakép is a középkori művészet vallott hitéről tanúskodik: a test formái rejtve maradnak, a lélek kifejezése, a jelképrendszer közérthetősége a fontos. Középkori szobrászatunk talán legszebb alkotásai a „Toporci Madonna" és Podolini mester „Szent Katalin"-ja. Egyidőben, az 1420-as években készültek; megmunkálásuk és megformálásuk is majdnem azonos. Két alkotás is foglalkozik Mária és Erzsébet találkozásával. Mindkettő a „Vizitáció" címet viseli. Megfogalmazásuk azonos. A kép középpontjában két álló női alak. PN mester művén a nagyon távoli táj belevész az ezüst háttérbe. Erzsébet, sötétkék és vörös ruhájában, nála valóban idős. Mária rózsaszínben áll a balján. A kompozíció vonalvezetése, a gyermeket váró Mária testtartása visszatér MS mester alkotásán. MS mester „Vizitáció"-ja középponti helyet kapott a kiállításon. Csak nevének kezdőbetűit ismerjük. Műveiből sem sok maradt ránk. E „Vizitáció" nőalakjai a kor nőideáljait testesítik meg; légiesen könnyed mozdulatuk, finom arcvonásaik igazi, húsvér asszonyokat idéznek. Súlyos, gazdag ruházatuk lágy redőkben hull alá. Zöld mezőben állnak, hegyek lábánál. Az ormon és távolabb házak s várkastély. Nagyon messze, a folyó partján apró alak vándorol. A fák apró göcsei, a mező rögei, a virágok szárának hajlása, a kék folyó kanyargása mintegy keretet adnak a képnek. Híres flamand festők alkotásain figyelhetjük meg a természet, a táj ennyire aprólékos, minden rezdülését rögzítő ábrázolását. MS mesternél a táj elevensége, a női alakok ruhájának gazdag díszítése az evilági életet idézi, míg a két nő fehér gyolcscsal keretezett, halvány, gótikus arca a túlvilágba vetett hitet árasztja. Eltűnik az arany, az ezüst — és micsoda színeket látunk! E gótikus alkotás már magán hordozza a reneszánsz motívumvilágát. MS mester művén mérhető le igazán a mohácsi vész előtti magyar művészet európai színvonala. Mateóci mestertől két faszobrot láthatunk. „Szent István" arcát, koronája alatt, dús, hosszú, göndör haj keretezi. Kétágú szakálla összekeveredik a hajtömeggel. Páncélban áll, kék palástban, baljában országalmával. „Szent László" aranyos leple alatt barna páncélt visel. Kezek nélkül, csonkán is: teljes értékű műremek. A kiállítás egyetlen évszámmal ellátott festménye erdélyi mester munkája. 1514-ben, a Dózsa-féle parasztfelkelés évében készült. Dubrovicáról származik a legmozgalmasabb mű; ezen Krisztus rokonságát ábrázolja az ismeretlen mester. Négy asszony nyolc gyermekkel foglalatoskodik. Flamand életképekhez hasonlíthatnánk; rendkívüli rit-Mateóci mester: Szent István (1500 körül) musa, a kép kompozíciója különösen érdekes műtárgyunkká teszi. Ami közös a kiállítás valamennyi alkotásában, az elsősorban a közös stílusnak, a gótikának köszönhető. A méretek valószínűtlensége, mesebeli tájaik, igen élénk színeik, díszesen faragott kereteik, az aprólékosan megmunkált alakok — ennyi szemérmes szépség, az emberi érzelemvilág ilyen gazdag ábrázolása láttán meggyőződhetünk a középkori magyar művészet igényességéről. B. Kuczka Judit Mateóci mester: Szent László (1500 körül)