Budapest, 1972. (10. évfolyam)

4. szám április - Vargha Balázs: Irodalmi városképek: Szabó Dezső I.

A temető-kutató Egy helytörténeti gyűjtemény nyomában Károsy Pál sírverseket gyűjt. Ritka hobby. Sokkal többen gyűjtenek bélyeget, szalvétát, képes levelezőlapot, ö ötven éve járja a temetőket, feljegyzi, majd rendszerezi a sírokra írt szövegeket. Fél évszázada nem csinál mást szabad idejében; ily módon értékes és igen érdekes dokumentumokat gyűjtött, nem hagyta elveszni a megszűnt, régi temetők sírfeliratait. Tizenötezer sírverset gyűjtött eddig — tehát évente ötszázat, havonta negyvennél többet. Mi haszna lehet gyűjteményének ? Nézzük legfrissebb munkáját, a „Budapesti temetők sírversei"-t, amelynek hatezer versét — kockás lapra tintával írva sorait — hat kötetbe sorolta, stílusosan feketébe köttetve. Mindegyik sírversnél feltünteti, kinek a halála alkalmából írták, és ha tudta, felkutatta, ki a szerzője. Az első kötet legelső sírverse Vitkovics Mihály (1778—1829) hamvai felett olvasható, a költő maga írta: „Vitkovics a vezetéknevem, a koma monda Mihálynak: Szült Eger, éltete Pest; a porom itt feküszik." Majd Kisfaludy Károly (1778—1830) síremlékéről idézi a verset, amelyet Vörösmarty írt kegyelettel: „Kisfaludyt ne keresd e keskeny sírban ó honfi / S a rövid élet után holtnak örökre ne véld. / Itt csak elomlandó tetemeit jelelék ki baráti / fenn van időt múló szelleme műveiben.'''' Megyeri Károlynak (1798 — 1842), a híres komikusnak is Vörösmarty írta sírversét: „Mélly nevetés ez alant? Mi öröm van a síri világban? / A komor árnyak közt Megyeri szelleme jár.'" Vagy következzék gróf Batthyány Lajos (1807—1849), az első magyar miniszterelnök emlékművének felirata: „Nagy küzdés volt egész élte I Sokak által félre értve / Oh, de oly szent volt halála, / Életét megmagyarázta'''' — verselte egy nagyon is középszerű költő, Tóth Kálmán. De Arany János sem restellt sírkőre verset faragni: „A nagyatyát, szerető nagyatyát vidítani jöttem j Könnyetek a fiúért szűnjön omolni szülék / Még örömére alig hogy kezdtem játszani térden / Most kebelén nyugszom, hív munkája megszűnt" — írta 1857-ben egy ügyvéd fiának, a három évet élt Knócz Lacinak halálára, az apa felkérésére. De hát mi értelme van e gyenge versikék összegyűjtésének? Mert hiszen életről, halálról nem program-versekben vallottak költőink. Alkalmi rímfaragóknak meg a halál alkalma sem volt elég ahhoz, hogy színvonalasabb verseket írjanak. Hát akkor? Irodalmi értékről nemigen beszélhetünk. Dokumentumértékről annál inkább. Ahogy a régészek egy-egy cserépdarabról — legyen az művészi, vagy nem — következtetéseket vonhatnak le, mások ugyanígy a sírfeliratok elemzéséből. Igaz, ma még csak a helytörténet húzhat belőle hasznot; a XIX. század előtti temetőket megszüntették, ezért régebbről nincs sírfeliratgyűjtemény. Úgy látszik, nem volt szenvedélye senkinek az efféle gyűjtés. Károsy Pálnak egyetlen törekvése van: megtalálják munkáját azok, akik majd az eltűnt — ma még meglevő — temetők után kutatnak, bármi oknál fogva. Erősen hiszi, hogy gyűjteménye hasznos forrásmunkává válik. Tizennyolc éves korában kezdett a temetőkbe járni. S már a gimnáziumi önképzőkörben a sírfeliratokról tartott előadást. Először történelmi nagyjaink iránti odaadó szeretetből kezdte azok sírverseit feljegyezni. A költészetet mindig szerette; 1928-ban verseskötete is megjelent, amelyben hazafias és szerelmes verseit adta közre. Ismerősök, rokonok halála alkalmából sírverseket is írt. A Magyarság-ban — amikor Hegedűs Gyula szerkesztette — és a Magyar Nemzet-ben temetőkről jelentek meg cikkei. A Pesti Városháza című helytörténeti lapban a temetők és a sírok elhanyagolása ellen szólt. 1934-ben saját maga adta ki „A Kerepesi úti temető költészeté" című kötetet, sírversekkel s a temető történetével. A kiadás 1500 pengőjébe került. Kétezer példány látott napvilágot; állítólag még ma is keresik néha. 1938-ban „A Kerepesi úti temető nagy halottai'''' címen nyomtatta ki újabb kötetét a Székely kiadó, az „Uránia" sorozatban, háromezer példányban. A Kerepesi temetőt ma Pantheonná alakítják; ehhez e kötet nélkülözhetetlen forrás. 1941-ben ismét saját kiadásában jelentette meg „A Kerepesi úti izraelita temető nagy halottai és költészeté''' című sírversgyűjteményét, kétezer példányban. S jól nyomon követhető a korok változásával a sírfeliratok változása. Amikor 1925-ben báró Ullmann Adolf, a Magyar Általános Hitelbank igazgatója meghalt, Rákosi Jenő így verselt : „Három kincse: tapasztalat és jóság, s a tudás volt I És ideálja is úgy: munka, család, 5 a haza / Gyászolják, emléke hogy éljen, s áldva maradjon / Mtivét kik látták, s benne szivét, s az eszét.'" Később nyakra-főre elszaporodtak a falvédőkre való versek: „Azt üzenjük édes fiúnk / Hogy egyszer majd találkozunk" (1946). „Úgy szerettelek, mint I Nem földi lényt / Azért irigyelt meg / Tőlem az ég" (1955)- „Sport volt az életed, / Sportban érted végzeted" (1956). Károsy nem azért gyűjt sírverseket, mert irodalmi értéket lát bennük; a legtöbbről elismeri, hogy selejt-versek. A régebbiek művészi voltában inkább hisz, mert akkor még elégiák, ódák születtek. Ma inkább csak jelmondatszerű rímek. Nyolc év óta sok ideje van a gyűjtésre: nyugdíjba ment. Tisztviselőként dolgozott, üzemekben, aszfaltútépítőknél, raktárakban; legutoljára a Fővárosi Vasipari Vállalatnál. Nyáron munka után azonnal a temetőkbe sietett. Szombat délután is, vasárnap egész nap. Szabadságait is a sírok között töltötte. Télen a könyvtárakban kutatott. Mióta nyugdíjas, vidéki temetőkbe is elutazik; éjjel indul, napközben gyűjt, éjjel érkezik vissza. Sokat levelez: cédulákat helyez el síroknál, amelyeken kéri a hozzátartozókat, értesítsék, ha tudják, kitől származik a sírfelirat. 1970-ben a Széchenyi Könyvtár tízezer sírfeliratot vásárolt meg kézirattára számára Károsy Páltól. Most ötven kötetes munkára kötelezte magát: Budapest összes temetőinek sírfeliratait — nemcsak a sírverseket — összegyűjti, feldolgozza. Harmincöt kötettel már elkészült. Szenvedélye tehát hangyaszorgalommal párosul. Hiszi, hogy fontos munkát végez. Tudja, hogy tért hódít az új temetkezési forma, a halott elégetése, porainak urnába helyezése — sírfelirat nélkül. Arra gondol, hogy nem élt hiába: az egyetlen ilyen gyűjtő Magyarországon, akinek munkáját tanulmányozhatják majd azok, akik sírfeliratokra lesznek kíváncsiak. Berkovits György 26