Budapest, 1972. (10. évfolyam)

7. szám július - Gáspár Ferenc — Mann Miklós: A „Danuvia Rt.”

Szepessy Géza Múlt századbeli és mégis időszerű terv a főváros vízellátására vényeként szolgált. Polgárjog nélkül ugyanis nem lehetett bort kimérni, márpedig Schirch János neve nem található a polgárkönyvben. (1755-ig a külvárosok lakói nem is nyerhettek polgárjogot.) Az első tulajdonos foglalkozását nem ismerjük, Ackenfusz Antal azonban, aki a házat 1771-ben 100 forintért megvette, a pesti polgárkönyv szerint „Stricker", azaz harisnyakötő volt. Nem vendéglősként, hanem „Vitrárius"-ként tartották számon Perger Józsefet is, ő 1796-ban 490 forintért szerezte meg a házat Ackenfusz fiától. Perger fiai, Ignác és József szintén üvegesek voltak. Ignác, aki a házat örökölte, azért érdekes számunkra, mert az ő 1830-ban — a Szépítő Bizottsághoz toldalék építése miatt — benyújtott kérvényében szerepel először a „Blaue Flasche" elnevezés. Az utolsó tulajdonos özvegyének birtokában van egy 1928-ban megrendelésre készített tanulmány, amelynek ismeretlen szerzője a „Kék fiaskó" elnevezést is az üveges Pergeréknek tulajdonítja. Ez a feltevés azonban figyelmen kívül hagyja a kétségtelenül eredeti cégér létezését. A környék kiépülését tanúsítja a ház értékének folytonos emelkedése. Perger József halálakor felbecsülték az ingatlant: a házat 4840 forintra, a telket — ölenként 5 forintjával — 820 forintra taksálták. Az új tulajdonos 1836-ban Schottl Anna lett, ő 9000 forintért jutott az ingatlanhoz. Férje, Katzer Domokos elsőként tudott itt kizárólag bormérésből megélni. Igaz, ekkor már a városárok és a Rózsa utca közti rész csaknem teljesen kiépült. Ezenfelül a Városliget divatos kirándulóhely lett, ide pedig ez időben egyedül a Király utcán át vezetett az út. A tulajdonosok idáig is tekintélyes számát tovább gyarapítja Rátzky János és felesége, majd 1855-ben Alber Mátyás és felesége, Rátzky Johanna. Alber az üzlet átvétele után a „gyenge üzletmenetre" hivatkozva az adók mérséklését kérte a tanácstól. A tanács egy ízben csökkentette az adókat, de a további ostromoknak ellenállt. A hagyomány szerint Alber hozatta Münchenből azt a 12 literes, ibolyakék fiaskót, melyet a belső helyiségben helyeztek el. 1874-ben Alber Mátyás engedélyt kért és kapott a régi épület lebontására, és új, kétemeletes ház felépítésére. A cégért az új épületen is elhelyezték. Az új „Kék fiaskó" 1880-ban, Blaschka István személyében új gazdát kapón. János fia volt az utolsó tulajdonos; 1948-ban elhalálozván, nem érte meg az üzlet egy évvel későbbi bezárását-Működésének utolsó évében a vendéglőt ma is a házban lakó özvegye vezette. A fiaskó még sok évig helyén maradt, de senki sem méltatta figyelemre. A Vendéglátóipari Múzeum jószemű restaurátora fedezte fel az ott rejlő értéket. Január óta az étlaptartó felett, a falénál kicsit halványabb szín jelzi, hogy elvittek onnan valamit. A majd kétszázötven éves fiaskóra most már nyugodalmas évek jönnek. Restaurálják és eredeti színeiben helyreállítva elhelyezik a Vendéglátóipari Múzeumban. Érdemes lesz megnézni. A főváros 1875. évi közgyűlésén napirendre került a fejlődő és egyesített város vízellátásának gondja. A legéletrevalóbb tervezetet Feszty Adolf műépítész és Eszterházy Miklós nyújtotta be, ám a tisztifőorvos nem lelkesedett az elképzelésért. Már korábban Poór Arthur is azt javasolta, hogy keressenek vizet Budán és környékén; vezessék csöveken a fővárosba, ahogyan azt hajdanában a rómaiak is tették. így terelődött a figyelem a tatai vizekre. Az ötlet Eszterházytól és Fesztytől ered. Tervük szerint ily módon napi 120 000 köbméter forrásvíz szállításával 800 000 lakos ellátása biztosítható. Ez a terv még napjainkban is figyelmet érdemel, hiszen való igaz, hogy például a dorogi bányák karsztvizének a fővárosba vezetésével nagy részben megoldódnának ivóvíz-gondjaink. Térjünk azonban vissza az említett beadványra. Eszterházy és Feszty beadványukban hivatkoznak a többi nagyváros hasonló gondjaira, és felhívják a közgyűlés, valamint a fővárosi Közmunkatanács figyelmét, hogy a Vértes-hegység vízgyűjtő medencéje Tata és vidéke. Ez a terület túlnyomórészt az Eszterházy-féle hitbizományhoz tartozott, ezért is szerepel a tervben Eszterházy neve. Az ottani vizek volnának szállíthatók Budapestre, „. . . s a vidék vizeinek bősége, az egyes forrásokból igénylendő víz mennyisége, a főváros vízszükséglete, a víz minősége, a vizek felfogásának és Budapestre való szállításának tervezete s az egész művelettel járó részletes költségvetést illetőleg, hivatkozunk az idezárt programra ... Az öszszes költség 8 217 793,— forintba kerülne, melyből még egy — a budai oldalról a pesti oldalra tervezett híd! — 1 milliós költségét leszámíthatunk, mely nemcsak a vízvezetéket tartaná, hanem a köznek is nagy hasznára válna." A továbbiakban megtudjuk, hogy az olcsóbb, a 7 519 996,— forintos káposztásmegyeri tervezet költségével szemben milyen előnyei vannak az új tervnek. A javaslattevők nagyjából a következő érveket sorakoztatják fel: „1. Budapest főváros forrásvizet nyerne a legtávolabbi időkre. 2. Nyerné azt olcsóbban, vagy legalább ugyanazon az áron, mint Káposztás-Megyerről, melynek forrásvizei sem mennyiség, sem minőség tekintetében nem versenyezhetnek a tatai vizekkel. 3. Meg volna oldva a természetes és mesterséges szűrők kérdése és a szűrt és szüretien vizek kettős vezetékének kérdése. Men forrásvizeknél mind e kérdések elesnek és az azokkal kapcsolatos kiadások egyszerűen nem lesznek. 4. Nyerne a főváros egy új hidat, mely a jobb és bal parti területeket összekötné, anélkül, hogy erre tetemes áldozatokat igényelnének a főváros részéről. Azt véljük, hogy a fővárosnak szolgálatot teszünk, midőn ezeket a terveket a tekintetes tanácsnak bemutatjuk, és ennek komoly és beható bírálatát kérjük." Érdekesek a benyújtott mellékletek, mert azokból jól láthatók az alapos felkészültséggel végzett számítások. A szerzők leírják a környék valamennyi tavának területét, és kihangsúlyozzák, hogy például „a felső forrás vizének fluktuációjára 1764-ig visszamenőleg vannak meg az adatok. Mellékelik a híres fővárosi vegyész, Balló Mátyás vízvizsgálati eredményeit, amelyekben a kitűnő tudós a többi között a következőket említi: „. . . khémiai szempontból eme vizek kitűnőnek mondhatók, igen jó ivóvizek, bár azok valamivel keményebbek a fővárosi vízműnek vizeinél és szénsavban gazdagabbak, de éppen ezért üdítőbb ízűek is." A javaslattevők kiszámították, hogy a víznek a „budai reservoirig" 30 óra hosszat kell a föld alatt, és csak kis részben az eredeti talaj fölé emelkedő — de ugyancsak földdel fedett! — kőcsatornákban utaznia, Csévnél egy 4,5 kilométer hosszú alagúton vezetnék, ez elvégezné a hűtést és a tisztítást. Az útvonal a következő lenne: Tatától egyenesen a hegyek alján a Dunáig vezetnék, itt a vezeték megkerülné Duna-Almást és Neszmélyt, majd Süttő és Piszke után érné el Nyerges-Újfalut. Onnan a hegyek alján vezetnék a vizet a dorogi völgybe, egészen Leányvárig, itt szivattyútelepet kell létesíteni; ez tenné lehetővé, hogy ott a víz egy „nagyobb reservoirba" (mely 69,69 m magasan lenne!) emeltessék. Innen azután már egyenes eséssel folyna a víz Csév irányába, a 4,5 km hosszú „tárnába", hogy a vízválasztó hegyen keresztülhatoljon. A vörösvári völgyben a csatorna a hegyek természetes vonulatát követné. A vezeték Vörösváron és Solymáron át haladna, azután Kis-Cell mellett egészen a József-hegyig, ahol a „nagy reservoirt" építenék meg. Ennek a magassága a tengerszint felett 165 m lenne, azaz 60 méterrel magasabb, mint a város átlagos szintje. így a budai szivattyútelep feleslegessé válna; a víz magától jutna a csövekbe. A közel százesztendős terv bizonyos értelemben ma is időszerű, hiszen mind nagyobb gondot okoz a főváros ellátása ivóvízzel. Néhány évvel ezelőtt beszéltem az ország egyik legkitűnőbb hidrológusával, ő maga is azt állította, hogy az egyik dorogi bányából jóformán megoldható lenne hosszú időre (!) a főváros ivóvízellátása. Az ottani karsztvíz ugyanis jóformán kiapadhatatlan mennyiségben áll rendelkezésre. 38