Budapest, 1972. (10. évfolyam)

3. szám március - Bozóky Éva: A Fővárosi Pedagógiai Intézet

Bozóky Éva A Fővárosi Pedagógiai Intézet Egy emberöltő áll mögötte: éppen 60 éves. Intézmény életében sem csekély idő ez. És milyen viharos, változást változásra halmozó esztendők a főváros életében! „A főváros kevesli a tanítóképzés eredményeit" Az ilyen iramú fejlődésnek az ára sem kicsi. Embertömegek hulláma zúdult újra meg újra ,,a városra" — az egyetlen nagyvárosra — illetve annak peremeire. Elűzte őket a föld, kisebb vagy nagyobb tragédiák árnyékolták múltjukat. Itt mindenesetre hontalannak érezték magukat; nyomortelepeken, ,,slum"-okban laktak, olykor vagonokban, barlangokban, pincékben, s még ki tudja hol. Ha valamiképp egzisztenciát akartak alapozni, minden munkaképes családtagnak dolgoznia kellett — ha talált munkát; ha nem tudott, vagy nem akart dolgozni, züllésbe hullt a család. így vagy úgy: gyermektömegek maradtak magukra a város peremén, nevelésük, oktatásuk — gyakorta megmentésük is! — nagyobb szakértelmet, pszichológiai-szociológiai tudást igényelt, mint a vidéki pedagógusok munkája. Ezért hívta életre a főváros 1912-ben — Bárczy István főpolgármester kezdeményezésére, miként a Horváth Mihály téri épület emléktáblája hirdeti — a Fővárosi Pedagógiai Szemináriumot, és írta elő kötelezően annak elvégzését a budapesti elemi iskoláktanítói részére. Ez az intézmény egyike volt a legelsőknek ama hasonlók között, melyek a világ nagyvárosaiban egymás után megalakultak, és a legelső atekintetben, hogy gyakorló iskolával fölszerelve kezdte meg pályafutását, öt csoportra osztva tevékenységi körét: továbbképző tanfolyam és alkalmankénti előadások; laboratóriumok; gyakorló iskola; pedagógiai könyvtár és múzeum. Létrejötténél nem kisebb ember bábáskodott* mint a fővárosi közművelődés apostola, a könyvtáralapító Szabó Ervin, aki kijelentette: „a főváros azért létesítette a szemináriumot, mert kevesli az állami tanítóképzés eredményeit, és különösen a nagyvárosban való működés szempontjából elégtelennek ítéli a tanítók előképzettségét." Az alapítók személyéből is sejthető — a szeminárium további munkája pedig bizonyítja —, hogy az intézetet az akkor haladó gondolat, a polgári liberalizmus levegője járta át. Az oktatás szelleme, a módszerek keresése mindig új eredmények, új eszmék felé tört. Itt működött Nagy László vezetésével az a lélektani laboratórium is, mely a későbbi Fővárosi Lélektani Intézet őse lett — de a tudományos kutatómunka mellett a gyakorlati oktatás állt a közzéppontban, hiszen a fővárosi pedagógusoknak mind nehezebb feladatokkal kellett megküzdeniök. (Elődeik is derekas munkát végeztek: 1869-ben még a város lakóinak 28%-a analfabéta volt, 1920-ban már csupán 5%-a. De az intézet alapításakor magasabbra került a mérce, többre volt szükség, mint a puszta írástudatlanság leküzdésére.) Előalkalmazás A tanítóképzőt végzett, fiatal nevelőnek — 1912 —194S között — el kellett végeznie az egy éves szemináriumot. Ez az esztendő „előalkalmazást" jelentett: havi fix járandósággal, s a fővárosi állás biztos reményével. Különösképpen a gazdasági válság esztendeiben, de az egész korszak alatt nagy szerencsét — vagy kitűnő összeköttetéseket — jelentett, ha valakinek sikerült fölvételt nyernie. így a tanítójelöltek igyekezete és szorgalma nem is hagyott kívánnivalót. Ez a szemináriummal megfejelt fővárosi tanítóképzés valójában a felsőfokú tanítónevelés alapját jelentette, főiskolai jelleget viselt; s mint oklevélszerzés is megérte a fáradságot, lévén a budapesti nevelők dotációja is magasabb, mint vidéki kartársaiké. (A falusiak illetményföldet s lakást kaptak — így a fővárosi pedagógus előnye inkább a vidéki városi tanító helyzetéhez volt viszonyítható.) A nyolc osztályos elemi iskoláról már 1940-ben történt rendelkezés, azzal a megszorítással, hogy a lehetőségek figyelembevételével, fokozatosan kell megvalósítani. A „lehetőségek" természetesen a fővárosban voltak elsősorban adottak, s itt volt sürgető szükség képzettebb munkás-utánpótlásra. Az akkori 8 osztályos iskola felső tagozatában azonban nem folyt szakosított tanítás, osztálytanítók oktatták a különböző tárgyakat, épp úgy, mint az alsó négy osztályban. A szeminárium az új s hihetetlenül nehéz feladatra igyekezett előkészíteni a pedagógusokat. A felszabadulás után, a nyolc osztályos általános iskola megteremtésekor honnan lett volna egyszerre, hirtelen elegendő szaktanár a felső tagozatok számára? Igaz, a megszüntetett polgári iskolák főiskolai végzettségű tanárai általános iskolákba kerültek; csakhogy polgári iskola sokkal kevesebb működött előzőleg. S a tanárképzés lassú folyamat. A Fővárosi Pedagógiai Szeminárium szakosító tanfolyamai töltötték be az űrt, s képezték ki az ún. „szak-tanítókat", akik később a pedagógiai főiskolán esti vagy levelező hallgatóként szerezhették meg a szaktanári képesítést. Új tantárgyak, új módszerek A nevét is sűrűn változtató intézmény (Fővárosi Neveléstudományi Intézet, Fővárosi Pedagógiai Intézet, Budapesti Pedagógus Továbbképző Intézet) végül 1951-ben tért vissza eredeti szerepéhez, a továbbképzéshez — miután a szakosítás munkáját végleg és teljesen átadta az arra illetékes főiskoláknak. A továbbképzés jellege azonban megváltozott, elsősorban atekintetben, hogy most már nem egyetlen, határozott profilú és módszerű tanfolyamot tartott fenn, hanem több, sőt évről évre sokasodó képzési formát; s ezek többsége csupán önkéntes résztvevőket képzett. Az országban a legszervezettebben itt indult meg a pedagógusok továbbképzése. Ún. „oktató-káderek«' elindítása volt a cél, akik kartársaik szakmai, pedagógiai, ideológiai oktatását folytatni tudják, mégpedig decentralizáltan, kerületenként. Az eredetileg négy évre tervezett „oktató-káderképzést" a szükség két évre csökkentette: az egész oktatás ugyanis módfelett súlyos helyzetben volt. Új tankönyvek készültek villámgyorsan, maga a tanterv is a tankönyvek alapján született — épp fordítva, miként az normális körülmények között szokásos —, új tantárgyakat kellett tanítani, s főként: régi nevelőkkel teljesen átértékelve taníttatni az eddigi tantárgyak közül a legfontosabbakat. Megújultak az oktatási módszerek is, nemcsak az ún. ideológiai tantárgyaké, még az írás-olvasástanítás is szakított a hagyományos (fonomimikai) eljárással — az új nevelési elvekről nem is szólva. Ebben a villámgyors megújulásban a kitaposott utakon járó, „rutinos", régi pedagógusok nehezen álltak volna helyt továbbképzés nélkül. Mivel tanfolyamokkal és „oktató-káderekkel" mindenkihez ilyen hamar nem lehetett eljutni, sürgősen gondoskodni kellett az egyéni önképzés számára szakirodalomról, elsősorban szovjet didaktikai munkák lefordításával. (Az oktató-káderek és a szakirodalom segítségével aztán a kerületek folytatták a továbbképzést, oly módon, hogy lehetőleg ötévenként minden pedagógus eljusson valamilyen tanfolyamra.) Az Apáczai Csere János Pedagógiai Akadémia 1957-től kezdve az Intézet régi hagyományához nyúlt vissza. Még a Fővárosi Szeminárium idején szokásban volt, hogy a kötelező egyéves tanfolyam mellett népszerű, tudományos előadássorozatokat rendeztek — érdeklődők számára. Az 1957-ben alakult Apáczai Csere János Pedagógiai Akadémia fennállásának négyéves időszakában 38 tagozaton, szabadegyetemi formák között, évente 3000 hallgató számára szervezett előadásokat. Vonzásuk rögtön érthetővé válik, ha példaképpen néhány témakört említünk: Fejezetek a magyar szellemi élet történetéből; Filozófia történet; Változások a Föld térképén; A legújabb kor története; Neveléslélektan; Lakóhelyünk, Budapest; Marxista esztétika; Etika stb. Az előadásokat az egyes témakörök legkiválóbb szakemberei tartották. Az érdeklődés olyan nagy volt, hogy már 1957 zaklatott esztendejében is zsúfolásig teltek a termek, noha a hallgatóknak tandíjat, az egyszeri résztvevőknek belépődíjat kellett fizetniök. Közben különböző tanfolyamok is indultak. Igy 16