Budapest, 1972. (10. évfolyam)

2. szám február - Veszprémi Miklós: Kétmillió köbméter szennyvíz?

A válasz — legalábbis papíron — egyszerűnek tetszik: meg kell tisztítani. Elvileg ezt már 1963-ban kimondták. Azóta nyolc év telt el. Jelenleg ott tartunk, hogy a főváros szennyvizének 7 százalékát tisztítják meg. Úgynevezett biológiai tisztításról van szó. Azaz a vízben levő szerves szennyezőanyagok elbontásáról. Ezt a módszert az 1952-ben Pestlőrincen épített kísérleti telepen dolgozták ki. A tapasztalatokalapján három újabb telep épült. Az egyik Dél-Pesten, a másik Budakeszin, a harmadik pedig a Stromfeld laktanyában. Működési elvük egyszerű. Először rácsrendszeren vezetik keresztül a szennyvizet, hogy megtisztítsák a durva hulladéktól. Azután az előüllepítés következik, majd a levegőztetés. (Forgó keferendszer „borzolja" a vizet, hogy minél nagyobb vízfelület érintkezzék a levegővel, amelynek oxigénje a szerves anyagok elbontásához nélkülözhetetlen.) Itt adják a szennyvízhez az úgynevezett aktív iszapot. Ennek hatóanyagai a természetben lejátszódó víztisztítás kémiai munkáját végzik el, a szokásosnál sokkal gyorsabban. Az 1963-ban elfogadott határozat alapján a Dunába csakis olyan szennyvizet szabadna vezetni, amely a fönti utat megtette. Ettől egyelőre messze vagyunk. A nemrég kidolgozott 15 éves távlati fejlesztési terv is csak két nagy tisztítótelep fölépítésével számol. Először az észak-budapesti, majd az angyalföldi telepet kell tető alá hozni, azután—1985 és 2000 között—aCsepel-északit és a Buda-délit. Ez a négy biológiai tisztító képes lesz földolgozni a főváros összes szennyvizét. Fölépítésük azonban — milliárdokba kerül. Kézenfekvő tehát arra következtetni: rövid időn belül aligha futja a föntiekre a költségvetésből. Márcsak azért sem, mert például 1985-ig a jelenlegi csatornahálózat felét — csaknem 800 kilométernyit — ki kell cserélni, sőt, ezer kilométernyi újat is le kell fektetni. A jelenlegi csatornahálózat egyharmada ugyanis még 1910 előtti, másrészt a külső kerületek csatornázottsága alig haladja meg a harminc százalékot. (A belsőké 97 százalékos.) A becslések szerint mindehhez mintegy 9 milliárd 980 millió forintra lesz szükség. (HALÁLCSATORNA) Az eddigiek akarva-akaratlan azt sugalmazzák: a szennyvíz-probléma megoldása túlnő a tanács hatókörén, állami feladat. Pontosabban: költségvetési kérdőjel. Ez azonban féligazság. Ha tudniillik valami csoda folytán az államkasszába pottyanna a fönti összeg, s varázslatos gyorsasággal fölépülne a szóban forgó négy tisztítótelep — a halálcsatorna még mindig megmaradna. S beszédesen hirdetné: az ipar szennyvíz fenyegető mivolta változatlan. A biológiai tisztítás ugyanis nem vonja ki a.vízből azokat a szervetlen mérgező anyagokat, amelyek a gyárakból származnak. A különböző réz- és nikkelszármazékok, a fenolféleségek, a ciánsók — savak hatására belőlük fejlődik a rendkívül mérgező ciángáz —, olajok, kénhidrogének, higanyvegyiiietek: egytől egyig veszélyesek. A csatornatisztítók nem egyszer életükkel fizettek azért, mert máig is tartja magát a hajdani tévhit: a csatorna mindent elnyel. Nem véletlen, hogy a főváros csatornahálózatának 300 kilométeres szakasza lezárt. Ide még a csatornatisztítók sem mehetnek be. (Az egyetlen kivétel: a végszükség; ha például beomlással fenyeget valamelyik szakasz; ilyenkor különleges biztonsági rendszabályokat léptetnek életbe, az üzemeknek vissza kell tartaniuk szennyvizüket stb.) A halálcsatorna arra figyelmeztet, hogy az úgynevezett ipari előtisztítás egyre nélkülözhetetlenebb. Ha Budapest üzemeinek-gyárainak zömében volna megfelelő tisztító berendezés, amely a jelenleg csatornába jutó szennyező anyagoknak legalább egy részét kivonná a vízből, akkor még legalább 30 évig nem volna szükség a fönt vázolt költséges biológiai tisztító rendszerre. Ebben az esetben ugyanis a jelenlegi egymillió köbméter napi szennyvíz csupán negyedannyi káros anyagot vinne magával a Dunába. (JÖVŐRE?) Az ipari előtisztítás természetesen újabb milliárdokat igényel. Nem a központi alapból, hanem a vállalatoktól. Tulajdonképpen sok évtizedes mulasztást kell pótolni. Senki sem vitatja annak a rendelkezésnek a helyességét, amely előírja: új ipari létesítményt ezután csakis akkor lehet üzembe helyezni, ha egyúttal a szennyvíz tisztításáról is gondoskodnak. Arra viszont nincs rendelet, hogy például egy új termelési eljárás bevezetésének következtében se juthasson számottevőbb szennyező anyag a csatornába. Márpedig nyilvánvaló, hogy az 1952 és 1969 között több, mint kétszeresére nőtt ipari szennyvíz nem az újonnan létesített, hanem —jelentéktelen kivételtől eltekintve — a régi budapesti üzemekből származik. Pedig érvényben van egy régebbi előírás, amely pontosan megszabja, hogy a közcsatornába engedett szennyvíz egy köbmétere mennyi szennyező anyagot tartalmazhat. Ezt azonban — senki sem tartja be. Nem lehet minden gyár szennyvízcsatornájának torkolatához kémikust állítani, hogy ellenőrizze, nem szegik-e meg az előírást? Mindenesetre jellemző, hogy 1963-ban 120 budapesti üzem szennyvizét megvizsgálva egyetlen mintát sem találtak, amelyben ne lett volna a megengedettnél több káros anyag. A „vétkes" vállalatokat szabálysértés miatt büntették meg. Jelentéktelen összegeket kellett fizetniük. Nemcsak azért, mert nyolc évvel ezelőtt még nem került sokba a közcsatorna szennyezése. Az az igazság, hogy hosszú évekig nem változott a büntetések összege. Legföljebb a vállalatok lettek „okosabbak": megtanulták kijátszani az ellenőrzést. Például úgy, hogy ha neszét veszik a szennyvíz-mintavételnek, visszatartják a káros anyagok zömét. S mihelyst eltűntek a láthatárról az ellenőrök, ismét mindent a csatornába engednek. Ezentúl azonban sokminden másképp lesz. A változást a paragrafusok módosítása is jelzi. 1972. január elseje után a fővárosi közcsatornák mértéktelen szennyezése épúgy bírságolási következményekkel jár, mint a folyók szennyezése. (Eddig a kettő között nagy volt a különbség. Azaz csak az a vállalat kényszerült megfontolni, hogy a tisztító berendezés építése -e az olcsóbb számára, vagy a milliós büntetés fizetése, amelyik közvetlenül a Dunába engedte szennyvizét. Amelyiké a közcsatornába folyt, „mellényzsebből" fizette az összehasonlíthatatlanul kisebb büntetést. Pedig valamennyi csatorna végső soron a Dunába torkollik . . .) A jövő tehát nem sok jót ígér azoknak a gyáraknak, amelyek eddig némi állandó büntetéspénz fejében könnyen szabadultak meg a szennyvizüktől. Köztudott azonban, hogy jónéhány üzem nem képes önerőből egyik évről a másikra sokmilliós tisztító rendszert munkába állítani. Ezért azt tervezik, hogy a Fővárosi Tanács pénzügyi alapot létesít, s ebből bizonyos összegekkel támogatják az egyes költségesebb üzemi szennyvíz tisztító berendezések építését. A szóbanforgó pénzügyi alap javarészét az az összeg alkotja, amelyet a vállalatok — büntetésként fizetnek a közpénztárba. (ULTRA) Az ipari eredetű víz szennyezés után a legnagyobb gond: a korszerű háztartás is mind több vizet használ föl. A statisztikusok kimutatásai szerint a fővárosban 1952 és 1969 között ötven százalékkal nőtt a háztartási szennyvíz mennyisége, s elérte az évi 84,4 millió köbmétert. De nem a növekedés az aggasztó. A fejtörést az okozza, hogy ez a szennyvíz — a modern mosószerek elterjedése következtében — egyre több rendkívül nehezen, vagy egyáltalán nem eltávolítható vegyianyagot tartalmaz. Különösen az ultraféleségek károsak, mert alkotórészei nem bomlanak el a vízben. A szakemberek látták azt a filmet, amelyet a Themzéről készítettek: a folyót még a torkolatánál is több méter magas hab borítja, amellyel mit sem tudnak kezdeni. A biológiai tisztító telepeken már nálunk is előfordult: a levegőztetés során a vizet borzoló keferendszer méteres habrengeteget varázsolt a mosószerektől lúgos víz felszínére. Érdemes tehát minél előbb komolyan kell venni a szakemberek intelmét: az ultraalapanyagú mosószerekről át kell térni a vízben elbomló mosószerek gyártására! (EPILÓGUS) A szennyvíz-invázió megakadályozható. Igaz, nem egykönnyen. S nem is csak a fővárosnak kell fölkészülnie a küzdelemre. Attól is sok függ, menynyire szennyezetten érkezik Pestre a Duna vize. Kézenfekvő tehát a nemzetközi összefogás szükségessége. Másrészt a Budapest környéki talajvizek tisztaságának megóvására is gondolni kell. Sürgető a legfontosabb környékbeli települések csatornahálózatának csatlakoztatása a fővároséhoz. Itt kell megemlíteni néhány területrendezési feladat megoldását. Megszüntetik a dunakeszi Óceán-árok, az Ördög-árok, a Rádl-árok szennyvíz-szállító jellegét. Nem akarom az olvasót untatni a 15 éves terv részfeladatainak ismertetésével. Azt hiszem, a lényeg az eddigiekből is kitűnik: A várható napi kétmillió köbméternyi szennyvíztől nem kell megrémülni. Föltéve, persze, hogy a szóban forgó tervek valóra válna. Mégpedig idejében! 27