Budapest, 1972. (10. évfolyam)

12. szám december - Dr. Merényi László: Háborúellenes mozgalom 1912 őszén

ború gyilkos pusztításainak akar kitenni." Nem kétséges, hogy a béke híveinek összefogására történt felhívás helyes volt. Az október 6-i megmozdulásokkal kezdetét vette a fővárosban a háborúellenes mozgalom. Kibontakozása azonban nem volt zökkenőmentes. A munkásgyűléseken az előző hónapok folyamán kizárólag belpolitikai kérdésekkel (főként a kormányzat törvénysértéseivel és az általános választójoggal) foglalkoztak. Most viszont át kellett állniuk a szociáldemokrata szervezeteknek arra, hogy elsősorban a külügyekkel és a béke problémájával foglalkozzanak. Ez kissé nehezen ment. Az október 6. utáni 1 — 2 hét folyamán a nagy-budapesti SZDP-szervezetek legtöbb gyűlését még a hagyományos belpolitikai kérdések megvitatására hívták össze; a választójoggal és hasonló témákkal foglalkozó rendezvények megosztották a munkásság figyelmét. A szociáldemokrata párt soraiban hamarosan megerősödött az a felfogás, hogy minden erőt a béke megvédésére kell összpontosítani. Ezért már ezekben a hetekben sok szocialista gyűlés kifejezetten a háború témájával foglalkozott. Az ilyen tárgyú fővárosi megmozdulások közül kiemelkedett az építőmunkásoké; október 18-án tartották nagygyűlésüket az Aréna úton, ahol Landler Jenő mondott bátor hangú háborúellenes beszédet. (Landler kimagasló szerepet játszott az 1912. őszi antimilitarista mozgalomban.) Ugyancsak jelentős megmozdulásokra került sor október 13-án a III. kerületben és Erzsébetfalván, október 20-án Rákoskeresztúron és 24-én Csepelen. A munkásnők külön összejöveteleket is tartottak. Apáik, férjeik és fiaik életét féltették egy háborútól és jogos tiltakozásukat fejezték ki. A fővárosban a munkásnők szervezésében Várnai Zseni költőnőnek volt különösen komoly szerepe. A háborúellenes tiltakozás hullámai eljutottak hadiüzemekbe is. Október 15-én a csepeli vasmű munkásai tartottak gyűlést, ahol határozottan követelték : a gyár „töltények helyett hasznos dolgokat gyártson". Október 16-án pedig sztrájk tört ki az újpesti Wolfner-féle hadfelszerelési üzemben. A mozgalom egy hétig tartott. A dolgozók nemcsak béremelést követeltek, hanem a béke biztosítását is. A Wolfner-gyáriaké volt lényegében az első háborúellenes sztrájk a magyar hadiipar történetében. A munkások háborúellenes mozgalmát sokban segítette a fővárosi pártszervezetek bizalmi testülete. Ezt éppen 1912-ben (nem sokkal a háborús válság előtt) hozták létre. Az SZDP fővárosi végrehajtó bizottsága mellett tevékenykedő testületben a budapesti és a környékbeli szociáldemokrata szervezetek 2 — 2 küldötte vett részt. Igen figyelemre méltó, hogy ez a szervezet nem az akkori közigazgatási határok alapján létesült. Ismeretes ugyanis, hogy 1912-ben még a peremkerületek (Csepel, Újpest, Kispest stb.) különálló városok, illetve községek voltak. A „bizalmi testület" létrehozásakor viszont már nem vették figyelembe ezt a mesterséges elkülönítést. A fővárosi munkásmozgalom vezetői felismerték azt a reális tényt, hogy a budapesti belterületek és peremvárosok szoros egységet képeznek. A fővárosi pártszervezetek bizalmi testülete október 25-én ült össze, s a háborúellenes harc további fokozását határozta el. Másnap, október 26-án a munkássajtóban és falragaszokon felhívás jelent meg: október 30-ra háborúellenes tiltakozó gyűlésekre szólították a proletariátust. Néhány nap állt tehát csak rendelkezésükre; de a fővárosi pártszervezetek a rövid időt jól használták fel. A hatalmon levők is készültek — a maguk módján — a számukra igen kellemetlennek ígérkező október 30-i megmozdulásokra. A munkások megfélemlítésére nagyszámú karhatalmi erőt vonultattak fel. „Vérontásra készült Budapest rendőrsége, amely nagy tömegekben lepte el a város legforgalmasabb útvonalait" — irta felháborodottan a Népszava, összetűzésre azonban — hála a proletártömegek fegyelmezettségének — nem került sor aznap. (Egyedül a Baross utcán történt incidens, itt 500 tüntető vonult fel, és az őket feloszlató rendőrök néhány személyt őrizetbe vettek.) Október 30-án a főváros belterületein 14, a peremvárosokban 5 gyűlésre került sor. Különösen nagy volt a tömegek aktivitása a VII. és a VIII. kerületben; mindkettőben három helyen is volt megmozdulás. A népgyűlések rendben, fegyelmezetten, de harcos antimilitarista szellemben zajlottak le. (Egyedül a kispesti összejövetelt fenyegette az a veszély, hogy menet közben betiltják. A hatósági kiküldött ugyanis — az élesen háborúellenes hang miatt — a gyűlést fel akarta oszlatni, de aztán eltekintett ettől, látva a munkások határozott fellépését.) Az október 30-i békegyűléseken közel ötvenezren vettek részt. A háború ellen küzdő munkások erejét mutatták ezek a megmozdulások. A népgyűlések egységes szövegű határozata kimondta: „abban a tudatban, hogy az egész ország dolgozó népének akaratát fejezi ki, a leghatározottabban tiltakozik minden háborús szándék ellen, követeli a békének minden körülmények között való megóvását, és azt, hogy az osztrák — magyar monarchia az egész Balkán-kérdéssel szemben a legszigorúbb semlegesség, a teljes be nem avatkozás álláspontjára helyezkedjék . . ." Október közepére kibontakozott a munkásosztály és a polgári demokratikus ellenzék szoros együttműködése is a béke érdekében. A Justh-féle függetlenségi párt és az Országos Köztársasági Párt fővárosi szervezetei is több összejövetelen tiltakoztak a kardcsörtető külpolitika ellen. A radikális irányzatú Galilei Kör a diákok és a fiatal katonák körében indított antimilitarista agitációt. Békeagitáció kezdődött a tanítók körében (Czabán Samu vezetésével) és az egészségügyi dolgozók soraiban is (Dr. Jakab László főorvos kezdeményezésére). A munkásosztály és a polgári baloldal összefogásának szép példája volt az október 27-i értelmiségi nagygyűlés. Ezt — többezres tömeg jelenlétében — a Vigadóban rendezték meg. A fővárosi értelmiségenagy békemegmozdulásán Pogány József szocialista vezető kijelentette: „Vagy nem üzeni meg a háborút a Monarchia, vagy forradalom üt ki ellene . . ." Forradalmat éltető jelszavak gyakran elhangzottak az 1912. őszi megmozdulásokon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a munkástömegek többsége valóban kész lett volna forradalmi cselekvésre. A főváros proletárjai szembenálltak a háborús veszélylyel, de többségük -a társadalmi rend erőszakos megdöntésére ekkor még nem készült. Nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy sok munkást óvatosságra intett a provokációtól való félelem. Ál-forradalmi, kalandor elemek 1912 őszén is jelentkeztek. Egy ismeretlen („Ébrenalvó" álnevű) egyén a Népszavához írt levelében „bomba, bomba, bomba!" felkiáltás után azt tanácsolta, hogy a munkások rohanják meg a kaszárnyákat és robbantsák fel a gázgyárat. Egy másik provokátor gyújtogatásokra szólította fel a proletárokat. Budapest munkásai azonban szervezetten, a mozgalmi fegyelmet betartva küzdöttek, és határozottan elutasítottak mindenfajta provokációt. A háborúellenes mozgalom tetőpontján Október végén és november első felében hatalmas méretekben bontakoztak ki a békeakciók hazánkban. A háborúellenes mozgalom ekkor érte el tetőpontját. Ebben kiemelkedő szerepe volt Budapest munkásságának. Úgyszólván mindennap történt valamilyen megmozdulás. Egy nappal a már említett október 30-i munkásgyűlések után újabb szenzációja volt a fővárosnak. 31-én ugyanis Tisza István, a reakció gyűlölt vezére utcai sétára indult. A belvárosi járókelők azonban felismerték és spontán tüntetést rögtönöztek ellene. „Lámpavasra vele!" — ilyen kiáltások hangzottak; a közvélemény Tiszát tartotta a kardcsörtető külpolitika egyik fő felelősének. A mintegy kétezer főnyi, munkásokból, értelmiségiekből és diákokból álló tömeg haragjától csak erős rendőri beavatkozás tudta megvédeni a parlament elnökét. November első napjaiban munkásgyűlésekre került sor a peremvárosokban (így 2-án Budafokon és 3-án Pestújhelyen). A figyelem azonban ekkor egy sokkal fontosabb esemény felé fordult: Ferenc József „császár és király" budapesti látogatásának időpontját november 4-re tűzték ki. A kormányzat nagy előkészületeket tett az uralkodó fogadására. A hivatalos üdvözlésektől eltérően Budapest munkássága másfajta megnyilvánulásokra készült. November 2-i röpiratuk megállapította : „. . . Sok jel mutat arra, hogy lelkiismeretlen kalandorok háborúba akarják belesodorni az országot. A királynak is tudnia kell, hogy a háborút kívánók száma kicsi, és a béke pártja olyan nagy, mint ahány dolgos ember él az országban. A dolgozó népnek háborúellenes hangulatáról sem lehet másképpen értesíteni a királyt, mintha Budapestre érkezésekor nagy tömegekben kimegyünk az utcára, és éltetjük a békét, tüntetünk a háború ellen . . ." Úgy is lett. November 4-én délután a fővárosi munkások tízezrei álltak sorfalat a Nyugati pályaudvar és a Vár között. Amerre a király és kísérete — erős karhatalmi fedezet alatt — elhaladt, békét éltető kiáltások töltötték be az utcákat. „A tömeg — a sajtó tudósítása szerint — egyre izgatottabb lett, és már nem elégedett meg a kormány és a háború haragos szidalmazásával, de öklök emelkedtek fenyegető módon, sőt botokkal is hadonásztak egyesek . . . Ha egy-egy pillanatra elült a zaj, a következő percben már fokozott erővel támadt fel a tiltakozó zivatar." Pesten és Budán egyaránt háborúellenes jelszavakkal fogadta a tömeg a királyt; csak a Vár közvetlen közelében némult el a tüntetés. A királyi menet elvonulása után 12 ezer főnyi, munkásokból, értelmiségiekből és diákokból álló tömeg áradt a körutakon. A háborúellenes kiáltásokhoz csatlakozott egy másik, mely évtizedek óta nem hallatszott Pest utcáin: „Éljen a köztársaság!" A Kossuth-nótát és a Marseillaise-t éneklő sokaság a tudósítások szerint „csodálatosan szép látványt nyújtott," amint. . . lelkes elszántsággal hömpölygött tova." A tüntetés jelentőségét növeli az a tény, hogy ekkor vált a köztársaság követelése a tömegek jelszavává. Budapest munkássága azért hangoztatott 1912 novemberében republikánus jelszavakat, mert úgy érezte, hogy a háborús veszély felidézéséért felelős a bécsi „császári és királyi" udvar, sőt maga az uralkodó is. A november 4-i köztársasági tüntetés ellen fellépett a rendőrség. A tömeg egy része a Kossuth utcára fordult be. A Szentkirályi utcánál szembetalálták magukat a gyalogos karhatalmi egységekkel. Ezek elölről, a lovas rendőrök pedig hátulról támadták meg a sokaságot. A két tűz közé került munkásság fegyelmezett magatartásának köszönhető, hogy néhány sebesülésen kívül nagyobb tragédia nem történt. S a hatósági beavatkozás sem csökkentette azt a hatást, amit a november 4-i köztársasági és háborúellenes megmozdulás gyakorolt nemcsak a főváros, hanem az egész ország közvéleményére is. Három nappal az emlékezetes királylátogatás után, november 7-én újabb ülést tartott a fővárosi pártszervezetek bizalmi testülete. Ennek a tanácskozásnak is a háború elleni harc fokozása állt a középpontjában. A következő napokban ismét munkásgyűléseket szerveztek. Ezeken már a hagyományos belpolitikai témák háttérbe szorultak a háború elleni küzdelem mellett, s egyre többször hangzott fel a köztársaság követelése. November 1 i-én arról érkezett hír, hogy a szocialisták 17-én Európa-szerte békemegmozdulásokat rendeznek. A szociáldemokrata párt november 12-én felhívással fordult Budapest népéhez, megállapítva: „Gyáva és tudatlan birkanyáj volnánk és nem a huszadik század felvilágosodott, újságot és könyvet olvasó népessége ... ha elmulasztanák e végzetet hozható napokban, hogy valamennyi ország hatalmasainak félelmetesen dörgő 36