Budapest, 1972. (10. évfolyam)

11. szám november - A művészparcellában (R. Gy.)

Lyka Károly és felesége nyugszik a művészettörténészhez méltó kőszobor, Medgyessy Ferenc nőalakja lábainál. Az 1943-ban felállított figura görög tanagrák közvetlenségét, a római matrónaszobrok fenségét, és alföldi parasztözvegyek monumentalitását egyesíti, s tökéletes példa arra, miként alkothat remekművet nagy szobrász olyan témakörben, olyan eszközökkel, amelyeket évtizedek, évszázadok temetőplasztikája egyébként már lejáratott. Móricz Zsigmond síremlékét Medgyessy Ferenc faragta 1952-ben. A művészparcella tövében, az út másik oldalán áll az emlékkő, amely az antikvitás higgadt formáit, ünnepélyes zártságát, s Móricz megírt alakjainak robbanékony sűrűségét őrzi a portrénak is hiteles és a fülkeszerű kerettel naggyá fokozott mellszoborban, A művészparcellában Nagy alkotók sírjánál nehéz meghatódni; nagy alkotók sírjánál inkább felháborodni, tiltakozni szokás, s legfeljebb megbékélni lehet. A meghatódást, az öregasszonyos sajnálkozást éppen a nagy alkotó teszi értelmetlenné, az a bizonyos ércnél maradandóbb emlék, ami könyvekben, művekben megmaradt, s ami önző örökösi tudattal vigasztal. A tiltakozás, ritkábban a megbékélés forrása viszont az ércmaradandóságú emlék a síron — a szobor, az allegorikus alak, az architektúra. Erről a nagy alkotó már mit sem tehet, ezt az utókor állítja, s hozzá a megörökítettnek sokszor szellemileg sincsen köze. Ilyenkor — igen gyakran — szokás felháborodni és tiltakozni. Mert az utókor szükségszerűen értelmez és szükségszerűen erőszakos, és természetesen a maga ízlését, a maga elképzeléseit állítja a sírra. Joga van hozzá, az utókor utókora vele is ezt fogja majd cselekedni. Felháborodni és tiltakozni tehát csak akkor érdemes, ha Csigó László felvételei az utókor értelmezése feltűnően agresszív vagy kisszerű, ha a sírra állított monumentummal végképp csak a maga ízlésének állít emléket; — császári és királyi neobarokkal emlékezve a Habsburg-ellenes gondolat letéteményesére, szecessziós bizarrsággal ékítve a nemzeti romantika finomtollú képviselőjét, s giccsözönnel árasztva el a nagy színpadi művész szarkofágját. Mi sem vagyunk kivételek, a mi korunk is önkényesen és a saját feje szerint emlékezik. Legfeljebb annyi a különbség, hogy mostanában a legjobb művészek készítik a nagy szellemek síremlékeit, s nem a legfoglalkoztatottabbak, ellentétben a régi síremlék-állítás s olykor a mai köztéri szobrászat szokásaival. Azaz, a legtapintatosabb emlékezők tompítják az egészében úgyis letompíthatatlan utókori önkényt. Krúdytól távolállt a kubizmus szelleme, de Krúdy síremlékének kubista tömbjébe nemcsak a mi egyszerűség-ideálunkat, ha-Medgyessy Ferenc sírja, Medgyessy Ferenc plasztikája. Az ötlet — saját kompozíciót állítani a szobrász emlékéül — amilyen bizarr, olyan telitalálat is. Nemcsak azért, mert Medgyessy 1950-ben mintázott, s eredeti bronz változatában a Farkasréti temetőben található nőalakja egyik kimagasló csúcsa az életműnek. Hanem azért is, mert kimagasló, mesteri megfogalmazása az emberséges gyásznak, a viruló termékenység gyászának — ebben az utóbb kőbe faragott változatban is.